És Szent Prótáz? Ő ki volt?

Ugyanilyen érthetetlen, hogy miféle ihlet hajtja ezt az elszánt pár grázi fiatalt, hogy keresztnevük kezdőbetűivel PARA-színháznak nevezett csoportjuk egy magyar tragédiát vigyen színre? Egy olyan „echt-magyar” tragédiát, amelynek már a címe is valami sámánvarázslatot idéz: Tüzet viszek. Igaz, hogy németül elszállt a címből a szakrális elem – nincs benne regölés, nincs Prométheusz –, a pszichiáternő a benzinnel fellocsolt műteremlakásban cigarettára gyújtani készül, így lett tehát a darab címe Grázban Gib mir Feuer!

És amikor az a műteremlakás már utolsó menedék – és már az se –, magyarul így mondta volt petőfisándorosan a halálraszánt fiú: „mint két betyár, aki a padlásra szorul…”– „Mint két partizán” – hallom vissza ezt most a német szövegből. Pedig itt Ausztriában, pláne Stíriában – jól ismerik azt a szót, hogy betyár. Vagy olyan pejoratív volna, hogy mégis csak szebben szól a partizán?

Viszont az ismeretlen magyar nevek litániája hiánytalanul zsolozsmázik föl a szövegből. A magyar színház körül magukat pusztító mártírok nevei. A Somlay Artúré, a Gellért tanár úré, a Czibor tanár úré, a két szent Zoltáné – Latinovits, Huszárik – s Sarkadié, a Kamondyé… Itt mintha mégis visszaszállt volna a szövegbe a szakrális elem. Halálos csendben hallgatják a névsort. „Könyörögjetek érettünk!” Pálmaágakat lengetnek az angyalok az alacsonyan járó felhőkből Szentgotthárd felől. Csakugyan mintha litánia szólna, a mindenszentek Litániája: „Szent Prótáz mártír, könyörögj érettünk!”

Én se tudtam soha, ki volt Szent Prótáz, akihez keresztjáró napokon a határban buzgón fohászkodtunk.

Mégis:

– Mit mond ez a sok búsmagyar név ma az osztrák fiataloknak? – kérdem az echt-magyar tragédiám fordítóját, Frigyesi Andrást.

– Azt, hogy Magyarország után Ausztriában a legmagasabb az öngyilkosok száma. Áll a Monarchia, a kollektív tudattalan bázisán – rendületlenül.

Erre már csak Karl Krausszal felelhetünk: „A Monarchia a világvége laboratóriuma.”