Szerzői szív és az elveszett fél pár kesztyű

– Van-e átkozottabb sors az örökös meg-nem-elégedetténél?

– Például?

– Például a drámaíróénál. Hallgass meg. Tegnap este nekem boldognak kellett volna lennem. Évtizedek óta a legboldogabb estém ez lehetett volna. Úgy készültem rá, mint egy olyan karácsonyestére, amikor – megsúgták – a fa alatt ott lesz, amit csak kértem. Úgy is mondogattam már előtte tréfásan: még háromszor kell aludni, még kétszer kell aludni, még egyszer kell aludni és főpróba.

Húsz éve írtam ezt a drámát. Akkor először, azóta is hányszor írtam és újraírtam. Mert ha eljátszották, mindig marginálisan (stúdióban, szedett-vedett szereposztással vidéken – s a bemutatók jelentéktelenségéhez mérten rövidre szabott, elbagatellizáló kritikák a lapokban). A sikertelenség okát mindig magamban kerestem, elvetettem amit írtam, az alapjaitól kezdve építettem új drámát az oly nehezen kifejezhető kifejezésére… És most megvan a nagyszerű főszereplő (ő meg hány éve keresi a találkozást ezzel a szereppel!). Mellette van még legalább két színészi reveláció, s van az értő, elmélyült, a szöveg legbensőbb értelmére is figyelő rendezés. Mi kell még? A siker? Az is megvan. Ismeretlen emberek kapják el a kezem az utcán és köszönik, könnyes szemmel. A végén vastapssal felérő ünneplés a kis Játékszín vörös kortinája előtt.

És közben, míg szól a taps, azon tűnődöm, hogy hová is illant el a szövegből egy nekem olyan fontosnak tetsző mondat. És az a másik? És a harmadik? – „Ennyi fogadkozás után végre le kellett volna tennünk valamit az asztalra!” – mondja a fiú, miután benzinnel fellocsolta a szobát; utolsó számvetés ez, generációja sikertelenségéről. Esküvői ruhában ül a fiatalasszony a benzinben és azt feleli: – „Asztal sincs.” És hová lett az a mondat, amit a mezítlábas Máté mond, mielőtt meggyújtja a gyufát: „Nézd, éppen olyan hamar eltűnik a benzines lábnyom, mint ahogy eltűnt az izzadó paraszt lábnyoma.” (Ez még kompozíciós elem is, hiszen a darab legelején beszéltek róla, hogy amikor Máté mezítláb feljött a faluról, a felvételi vizsgán ott maradt a pódiumon két izzadó talpának a nyoma.) És hova tűntem el a darabból én? Hisz az előbbiekkel egy bokorban volt az is, hogy „a nagyralátás, ez a tragikus vétek, a hübrisz! a hübrisz! ilyesmit mondogatott a drámatörténettanár is, de csak akkor, amikor készületlenül jött be az órára és hasalt – no de már őt is kirúgták”.

És hiányzik az a kis kemény párbeszéd arról, hogy nincs kiút:

– Meg fogják érteni, hogy miért haltunk meg?

– Majd jön egy másik fiatalság.

– És ha nem jön?

– Akkor meg miért érdemes élni?

Nem is értem, hogy mikor tűnhettek el ezek a keményebb mondatok? Hisz két hét óta minden próbán ott voltam. S még pár nappal ezelőtt is ezek a mondatok megvoltak, szervesen, szituációban, mozgással, kidolgozva, átélve, döbbenetes effektusokat ígérőn… Ahogy azt a Szerző-Móricka elképzeli.

Mikor próbálták vajon a darabot ezeknek a kihagyásával?

A főpróbaközönség mindig hálás, még mindig tapsol, és nekem meg kezd elnehezedni a szívem.

 

*

 

Nincs erőm hazamenni. Akit érek, kérem, üljünk le valahol egy pohár borra. A színházból senki sem áll kötélnek. A fiatal költők közül, akik ott voltak, hárman velem tartanak. (Szkárosi, Györe, Parcz). Nagyon jól esik most velük lennem. Társaságukban csillapítódnak háborgásaim. Egy órát üldögélünk egy túl díszes, mocskos asztalokkal tele körúti eszpresszóban, ahonnét az éjszakai bárba a bejárat olyan, mintha csakugyan az alvilágba szólna. Nemcsak belépődíjat kell fizetni, egy rendőr is áll ott, aki az éjszakai lokálba igyekvőket sorra igazoltatja.

Gyalog megyek haza. Éjfélre jár.

Az úton a kimaradt mondatokat mormolgatom. Mi dolgozhatott itt? Cenzúra? Öncenzúra? Művészi meggondolás?

A Semmi peremét éreztetni hivatott mondatok tűntek el.

Otthon veszem csak észre, hogy a fél kesztyűm valahol elhagytam.

Elviselhetetlen, ahogy hirtelen rám tör a kifosztottság érzése. A kesztyű: konkrétan tárgy, érték, ára van. Jogosult tehát az elkeseredés és a nyugtalanító hiányérzet az elveszítésén. A mondatok viszont, amiket hazajövet sirattam, csupán szellemi termékek voltak. Mit érnek? Mindent? Semmit? A mondatok elveszítése fölötti nyugtalan bánatomat csak jóbarátok érthetik meg – legalább is: ők tesznek úgy – vagy szónokolhatok az írói szabadság megsértésről valamely vicinális kultúrpolitikai fórumon…

Megsirathatatlan mondataimért a gyász beköltözik abba a frusztrációba, amit a fél kesztyűm elvesztésén érzek.

Éjfél után szaladgálok le a lépcsőházba, le a Belügy elé, ahol a taxiból kiszálltam, próbálok rájönni annak a bárnak a nevére, ahol ültünk…

 

És anyámra gondolok, aki a halálra már felkészülten, türelemmel és fegyelmezetten viselt agóniájában, élete utolsó reggelén keservesen megsiratta egy kedves poharának eltörtét.

Már akkor is úgy éreztem, hogy ez volt a jótékony alkalom, hogy forró könnyek között elbúcsúzhassék az élettől, amelyet még aznap falhoz csap a halál.