Nérók versenye

Dante tudott ilyesmit kitalálni.

A drámaírók poklában ez lehetne a büntetésünk. Hogy ott már az idők végezetéig, egyebet se halljunk, mint azt, amit írtunk. Mindenféle nyelveken mindig csak ugyanazt a dialógusunkat, valami bábeli bugyorban…

Három napon át ugyanazt a darabomat hallgathatom, másmás nyelven. A színházi fesztivál résztvevői számára kötelező darabnak írták elő az egyik Néró-játékomat. Szerzői utasítások nélkül, csak a dialógust kapták meg a résztvevők – azt csinálhattak belőle, amit akartak.

Az olaszok kezdték. Egy bolognai avangárd társulat.

Minden szereplő nő volt. Néró is. Néróban volt is mindig valami hajlandóság a nemi ambivalenciára. (Egyszer békát is nyelt, hogy megtapasztalja, milyen az, ha mozog valami a szíve alatt.)

De most már Seneca is nő volt. És a két kis bérgyilkos is.

A nők is nők voltak.

Mindnyájan (Agrippina kivételével) egy nagy ágyból kászálódtak elő, ahol valami paradicsomi gruppenszex-ártatlanságban háltak, eléggé összegabalyodva. Miután mindegyikük megtalálta a maga végtagjait, ébresztőnek ki-ki kinyitott egy kis tranzisztoros rádiót, ezek aztán felváltva vagy egyszerre bömböltek különféle operaáriákat, de csupa olyan operából, amelyben a fiú megöli az anyját, vagy az anya a fiát.

Agrippina később jön be. Független anyacsászárnő, nyilván sokat utazik, jó ideig csak a kufferei úsztak be a színpadra a repülőtéri csomagkiadóból ismerős gumiszalagon. Aztán megjelent ő maga is: bábszerű óriásnő, talpig bíbor klepetusban, imbolyogva.

Ha jól értettem, az előadás arról szólt, hogy ám csinálhat a kis Néró akármit, igazában úgyis az anyacsászárnő fogja megölni a fiát.

Soha nem sejtettem, hogy ilyen feminista mélységeim is vannak.

Van egy jelenet a drámámban, amikor sorra mindenki kacagni kezd. Az életveszély szorongása tör ki rajtuk, mint valami ragadós nevetőgörcs. És senki se tudja, hogy a másiknak mi oka van a kacagásra. Milyen véres nagy oka…

Ezt a jelenetet frenetikusan csinálták a bolognai nők. A vad kacaj minduntalan a torkukra forrt egy-két másodpercre. Csend. Aztán megint kitört a kacaj. Aztán megint csend. Aztán kacaj. Aztán csend. És így tovább. Egy gruppen-hisztéria robbanásig.

 

Arezzo, 1979. november

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]