A szabadság relatív

 

Mrożek darabja, Az emigránsok a Játékszínben. Bámulatra méltóan jól és végigírt dráma, a témában rejlő összes lehetőség maximális kijátszásával. Fordulatosan csap át egymáson színpadi effektus és filozófia – a létből való kirekesztettség alapszituációjában. Mondhatni: két lét között a pad alatt. (Ahol is az egyik lét: Közép-Európa, a másik: Nyugat-Európa.)

És az előadás! Angol barátnőm, aki ma lát először magyar színházat, azt súgja közben: „Azt hittem eddig, hogy a kontinensen sehol nincs olyan jó színház, mint Londonban.” És van. Nem ismerte a darabot, és tökéletesen értette. „Mint a legkifejezőbb mímusok”– mondta Avarról és Garasról.

Ez az! Így kell drámát írni – mondom magamban én. Igen, az a fajta dráma ez (egyetlen szituációból mindent kibontva – a Mindent kibontva – mint a görögöknél), amilyet én is szeretnék csinálni.

Egyszer mintha csináltam volna is valami ehhez hasonlót.

Régen. Húsz éve.

Arról szólt, hogy két férfi örökre összezárva van egy cellában. Az egyik egy zseni, a másik egy tohonya barom… Életfogytiglanosok és mindketten a szabadságot akarják, mindenáron. Zsenik iskolája, ez volt a drámám címe.

A hasonlóság a Mrożekével az alapszituációban van – az elszigeteltség, az életre szóló összezártság itt is, ott is. És persze a két jellem polarizáltságában – hogy az egyik merő intellektus, a hogy a másik maga a primitívség. Itt is, ott is.

A különbség a drámai formában és a minőségben van. Én egyetlen hangra írtam a magamét, két szereplővel is monotragédiának.

Mrożek két hangra írta, nagy duettnek. Sokkal szélesebb, teljesebb és fordulatosabb is az övé. Nálam metafizikai síkra vetül a dráma; Mrożeknél a címben jelzett emigráns-lét – a maga téren-időn-kívüliségében is – konkréttá teszi a drámát.

S ez nagy dolog. A konkrétság a drámának nélkülözhetetlen dimenziója.

Zavartalan volna a lelkesedésem Mrożek drámája láttán (pláne egy ilyen nagyszerű előadáson), ha az én drámámat valaha is játszották volna hazámban. Hiszen akkor most azzal a szelíd elégtétellel nézhetném ezt a lengyel remekművet, hogy két évtizeddel ezelőtt olyan problémaérzékenységgel alakítgattam a drámai eszmét és formát, amely már a műfaj nagy vívmányai felé mutatott.

Hát igen, ha nem maradt volna Magyarországon ez a drámám is előadatlanul.

Volna, volna… Hagyjuk ezt az örökös feltételes múltat. A torkunkra forrasztott drámák szavát, amely már csak efféle siralmas naplójegyzetben fakadozgat ki az oldalunkon. („Bornemisza-szindróma” – igen, az első magyar drámaíró már ismerte és leírta ezt a jelenséget: a kimondatlan igazságunk stigmái kiütnek rajtunk, kifakadoznak az oldalunkon…)

 

*

 

Sinkovits is, Madaras József is az elmúlt tizenöt-húsz évben neki-nekifutott, hogy megcsinálja a Zsenik iskoláját. Sinkovits magánszorgalomból meg is tanulta, hiába! Betéve tudja, s mindenki tudja róla, hogy tudja: hiába! Se színpad, se képernyő. Madaras meg hiába kérte az igazgatójától – Keres Emiltől, épp az Irodalmi Színpadon –, hogy eljátszhassa.

– Kérj bármit! Hubayt ne! – Igaz, Keres épp azért került oda igazgatónak, hogy ne legyenek többé magyar egyfelvonásosok az Irodalmi Színpadon. Én akkor már rákaptam erre a műfajra. Jobb híján. S Szendrő Ferenc – önfeledten – még örült is neki. Minden évben bemutatott egyet. Leváltották.

Majd’ minden évben kezdeményezték volna ezt a darabomat másutt is. Vidéki stúdiók szerepre éhes színészei. Újat kereső rendezők. Gyógyíthatatlan lelkesedők.

És mindannyiszor egy halk lehelet lefújta a lelkesedést.

Már csak a legutóbbiakra emlékszem.

Két évvel ezelőtt Zsurzs Éva akarta rendezni megint a magyar televízióban. Megvolt az egyezség. Születésnapi ajándékul kapom a televíziótól… Elmaradt. És nem kárpótolhatott, hogy egy fél év múlva aztán az olasz televízióban megcsinálta a nagy (mindjárt utána tragikusan elhunyt) Luigi Vannucchi.

Tavaly meg épp itt a Játékszínben. Megvolt az egyezség. A szerződés is. Ki volt tűzve a bemutató február elejére. Boldogan jöttem haza Firenzéből.

Elmaradt a bemutató. És senki se tudta – vagy ha tudta, nekem nem mondta – miért. És ezért nem kárpótolhatott, hogy még februárban bemutatták Kanadában, lelkes magyarok kezdeményezésére: angolul is, magyarul is. Ott, a torontói Pódium-színpadon volt tehát a drámám ősbemutatója, magyar nyelven, közel húsz évvel a megírása után.

Lengyelországban tizenöt év óta ismerik. Legendás drámafolyóiratuk közölte: a Dialog.

Olvashatta Mrożek is. A szituációkon és a szereplőkön túl, itt-ott egyes pillanataiban is összerímel a két színdarab. Ez persze a drámai cselekmény logikájából is folyhat. (Elalszik a villany itt is, ott is; a Tohonya nálam a sötétben egy vasdoronggal agyonüti a Zsenit, Mrożeknél egy fejszével épp agyon akarná ütni, amikor hirtelen megint kigyullad a fény. Brávó, Mrożek! Ez a jobb! A felemelt fejsze hirtelen fényben. Óriási pillanat. S utána mehet még tovább a cselekmény egy újabb fordulót.) Hasonló helyzetből próbálnak kitörni – nálam két életfogytiglanos rab, Mrożeknél két életfogytiglanos emigráns. Mindkét dráma arról a mindent betöltő szabadságvágyról szól, amely eszelős intellektualitásba csaphat vagy a stupiditásba ragadhat. De mindenképp: emberi egzisztenciánkat meghaladó szenvedély…

Mrożek szabadság-szomjazói eljutottak a szabadsághoz. Színpadhoz jutottak. Az enyéim hazájukban rabok maradtak.

Mit tagadjam: fáj, nagyon fáj.