A harmadik csengetést Tolnay öltözőjében várom.
– Mindig szerettem volna eljátszani a mamámat – mondja.
– Most talán sikerül.
Ahogy itt ül, fekete ruhában, ősz hajjal, apró kis öregasszony, saját nagymamájának
látszik inkább.
Rágyújtunk. Meghat, hogy mennyire remeg a keze.
Nekem csak a gyomrom remeg.
Tolnay tréfálkozik:
– Mióta meglátott ezzel a fehér parókával, G. M. is udvarolni akar.
Aztán kodeint vesz be. Pohár nincs. Idő nincs keresni. Erre a vízcsap alá hajol, úgy
iszik. Az egész arca csupa víz. Egy törülközővel gyorsan letörli arcáról a vizet, s bele se
nézve a tükörbe, szalad a színpadra.
Az ügyelő most csengetett.
Mire a helyemre kerülök, már megy is fel a függöny. A színpadon ott ül Estella, a
hetvenéves öregasszony, úgy, mint aki már nem vár semmit az élettől. Olvas. Felnéz.
A nézőtéren végigzsong a suttogás: Nézd, milyen tökéletes a maszkja.
Egy szem festék sincs rajta. Ezért mosakodhatott, törülközhetett a harmadik
csengőszóra. Feltett egy fehér parókát, s ez elegendő volt neki, hogy most, ahogy könyvéből
felnéz, és a kandalló tüzébe bámul, egyetlen szó és gesztus nélkül is, festék és rizspor nélkül
is ideidézze a színpadra azt a Duboeuf Estellát, aki ifjúságának régvolt kalandját egy
félszázados polgári tisztesség alá temette, s most már csak azon tűnődik, vajon a lemorzsolt
hatvankilenc év után mit hozhat neki ez az év, a hetvenedik…
– Nézd a Tolnayt, már a maszkja is milyen tökéletes – suttogják.
A maszkja, ami nincs.