Javuló stílusomról

Hogy a növekvő életkor hozhat lelki fejlődést is, erre csak az ad némi reményt, hogy évtizedes gyógyíthatatlan pedantéria után mostanában mintha mégis javulna valamicskét a stílusom. (Kérem, ennek a jegyzetnek a stílusát ne tekintsék mérvadónak.)

Valószínűleg a saját stílusom elől menekülve lettem drámaíróvá. Álarcok mögül viszonylag természetesen tudtam szólni.

„Nekem is voltak fiaim, tudom, hogy nem rózsavíz a szerelem” – Dubeuf Estellával tudtam én ilyeneket mondatni. Ámde amikor Hubay Miklósként kezdtem prelegálni, mindjárt beugrott a mondatomba egy „viszonylag”, egy „ámde”, vagy pláne egy „mindazonáltal”, vagy egy önfeledten odapöttyentett „emblematikus”.

Elkezdtem órákat venni prózából Vargha Balázsnál, akinél jobban talán senki sem ismeri a magyar nyelv rafinált egyszerűségét. Mindent, amit írtam, megmutattam neki. Minden javítást elfogadtam az értekezésekre. S jóformán semmit a drámadialógusokra.

Mindazonáltal (ámbátor) itt is voltak halhatatlan „ejtett” szavai.

Néró: Hogy hajoljak meg a koporsó előtt? Mélyen?

Seneca: Félmélyen.

Ezt a „félmélyent” – emlékszem – Vargha súgta. S ma, amikor Avignonban erre beletapsolnak, tudom, hogy mivel tartozom neki, s mellette mivel a frankomagyar nyelvzseninek, Jean-Luc Moreau-nak, aki nemcsak a csattanót adta vissza franciául, hanem a csattanó üdítő szokatlanságát is.

Vargha Balázs leckéinek eredményeképp gátlásosságomat sikerült sokoldalúvá fejlesztenem. Arany János-i tökéletességre törtem, s nem vettem észre, hogy Arany prózai stílusa is csak addig volt igazán jó, amíg Petőfivel levelezett. Azután kezdett olyan lenni, mint a többi túlélőé a szabadságharc után. Neotáblabírói. Főtitkári.