Berlioz nem sikerember

Amikor bemutatták: minden darabom között ennek volt – talán egyedül – egybehangzó sikere, a Berliozról szóló Ők tudják, mi a szerelemnek. Dupla siker volt, hiszen azzal az állástalansággal, amelyet ’56 után minden hőstett nélkül érdemeltem ki (máig se tudom miért, bár máig is tart), együtt járt, hogy drámaíróként nem remélhettem bemutatót. Fordításból éltem, Berliozt is úgy loptam be, a Bartók Terem (ma Pesti Színház) műsorába, mint franciából fordított művet. Csak amikor már biztos volt, hogy játsszák, amikor már próbálták, ütöttem föl – vesztemre – a rostélyt.

Az ifjú Sinkovits játszotta a vén Berliozt. A virágzó Tolnay Klári a Berlioznál még tíz évvel öregebb Estellát. Mészöly Dezső azt mondta a premieren: – „Milyen szerencséd van, ezek a nagyszerű színészeid soha nem fognak kiöregedni a szerepükből. Ötven évig játszhatják egyfolytában.”

Pár nap múlva, este hétkor tanácstalanul állnak az érkezők a Váci utcában, a színház bejárata előtt.

A vasrács is be volt húzva.

Egy hét se telt el az ötven évből.

Most, hogy ezt írom, letelt az ötven fele. Azóta se került többet színpadra.

Bár pár év múlva Ádám Ottó a televízióban felfrissítette ezt a színpadi rendezést. Továbbra is Tolnayval és Sinkovits Imrével. (A televízió nem tartozott a kultúra perzekutorainak a hatáskörébe.) Monte-Carlóban a televíziós fesztiválon ezzel megnyertem a legjobb írói műnek járó Arany Nimfát. Olaszul Einaudi kiadta, s az olasz rádió nem győzte ismételni.

Tolnay és Sinkovits a szerzői estéimen szokott elmondani egy-egy nagyobb lélegzetű dialógust belőle. Még mindig betéve tudják.

 

*

 

Sokszor elgondolkozom ennek a darabnak is a sorsán.

Mi állta az útját? Túl szép volt talán a sikere? Vagy az istenek büntetnek azért, mert könnyen írtam? Egy hét alatt voltam meg vele, hirtelen kellett, második darabként egy kitűzött egyfelvonásos mellé. Fordítói álarc mögött írtam. (Úgy persze könnyű!) Hiba volt idő előtt letennem a fordítói álarcot. De hát a büdös írói becsvágy…

Most visszanézve úgy látom, könnyen vettem a betiltást is. Pedig talán ez volt az – a szankciók sorában –, amelyik legmélyebben sebzett, ez a szárnyalás ideggócát érte.

 

*

 

Most már magam is megérve az öreg Berlioz korát – és megérve az ő kudarctapasztalatait is – fájdalmasan közel érzem őt magamhoz. Azt a szegény, keserű, háborgó Hectort. Théophile Gautier azt írja a Romantizmus Történetében, hogy Berlioz keserűségének forrása az volt, hogy zeneszerzés helyett rákényszerült zenei cikkeket írni. „Ezek az igazi fájdalmai az alkotó szívnek”…

Hatvanéves volt, amikor Nadar lefényképezte. Már igencsak az öcsém lehetne, és még mindig a nagyatyai generáció fényképes dobozába tenném gyönyörű arcképét. „A szomorúsága napról napra keserűbb és sötétebb lett, a fájdalom mélyebb vonásokat vésett szép ingerült sas-fejére…” – ezt is Théophile Gautier írja róla.

Szinte megszólal.

– Nézz a szemembe, látod, hogy szenvedtem meg életem viszontagságait, a sikertelenséget, amely a halálomig kísért. Mondd, hékás, miért akartál te belőlem mindenáron sikerdarabot írni?