Alibi

Ha egyszer felmerül (mint utoljára ’56 januárjában), hogy a Hősök nélkült felújítsák, nyilván már nem leszek ott, hogy a ráragadt tojáshéjtól megtisztogassam vékonypénzű párbeszédeit. Egy gondolatot szeretnék hagyni arra az ismeretlen jóbarátra, aki a naiv technika mögött megkeresi a dráma élan vitalját.

A második felvonás befejezéséről van szó. A régi dramaturgiák szerint itt kell csúcsosodnia a drámának. Igyekeztem tehát kivágni a rezet én is.

A színpadi család lent ül a szalonban és kiszámítja, hogy a dekoratív nagybácsi, fent, az emeleti szobában – ahová vadászpuskástul felvonult – nem a hajnali vadászatra, hanem öngyilkosságra készül. Senkinek sincs kedve, ereje, embersége felmenni hozzá. Csakhogy a nagybácsinak – hiába durálta neki magát oly sokat sejtetően – nincs ereje szép ezüst fejét szétlőnie. Lejön. E mindenki számára oly világos helyzetben aztán bocsánatot kér, hogy életben maradt.

A következő felvonásban elégtételül – kompenzálásul – ezért a megalázkodásért, feketére lakkozva ősz fejét, hamis fiatalsággal és hamis öntudattal a nyilasok közé áll, vezérnek.

Ez van a darabban. Ebből nekem, mióta megírtam, egy csavar (csavarintás inkább) mindig hiányzott. Nem „ideológiailag”. Hogy a végzetünk elbliccelése óhatatlanul az agresszió útjára visz. (Ezt a negyvenes évek legelejéről való intuíciómat azóta egyre inkább megerősítik a tények.) „Dramaturgiailag” hiányzik egy mozzanat a láncolatból.

Azt hiszem, az egykori darabban a család túl puhán viselkedik – gyáván és szentimentálisan. Keblükre ölelik a halál küszöbéről megtérő bácsikájukat.

Ez hamis.

Mit csinál egy belevaló úri család, ha rájön, hogy a család fényben úszó felsőbbrendű Énje odafönt azért bömbölteti úgy a rádiót, hogy ne hallatszódjék le a puskájának tompa durranása, amikor a harmadik liter bor után mégiscsak szájába veszi a csövet.

Hogy mit csinál a család?

Meglép, lábujjhegyen.

Világos.

Elmennek a Operába. Vagy elmennek aludni. (Mint a tanítványok, amikor Jézus a keserű pohárral hezitált az Olajfák hegyén, mint Kondor – állítólag –, amikor Sarkadi visszajött a lépcsőházból a sapkájáért és az igazáért. Mint… mint… Mint mindnyájan, ilyen esetekben.)

Az önnön gyávaságába belerokkant nagybácsi már egy üres szalonba tébolyog le. És rájön, hogy családja szép csendesen a sorsára hagyta őt, a rossz-sorsára. Őt már leírták. Meg akarják könnyíteni lelkiismeretüket és az ő öngyilkosságát is. Most is alibit bizonyítanak. Majd egyszer visszalopakodnak (elkészülve a legrémesebb látványra, a gyászjelentés mondatait fogalmazgatva magukban), és ott találják őt csicsókosan és élve.

Élve!

Ez a várakozási idő lesz az, amely olyan infernális, hogy a tisztes ősz üstök is belefeketedik. (Miért ne kezdhetné a Hősök nélkül kegyelmes ura már ott a színen kipróbálgatni ősz tincsén a húga hajfestékét?)

S a tragikum-képtelen nemes úr: megnyilasul.