Egy Apokrif Evangélium

Villette-ben a 7-es metró végállomásánál, ahol felépítették a „jövő városát”, Szakonyi Adáshibáját játssza egy kis teremben egy kis francia együttes. Műkedvelő státusban, profi szinten. Úgy látszik, a franciának – ha saját magát kell karikíroznia – a „vis comica” a vérében van. És itt Pathelin ügyvéd úr óta a polgárság saját magán szórakozik. A vaudeville klasszikus stílusában (Párizs ötven színházából negyvenötben ezt a stílust játsszák ma is) adják elő a mi századvégünk egyik lehetséges legnagyobb – de csak Szakonyi színpadán megvalósított – konfliktusát: a Massmedia és a Szentség között, a Show és az Ige között. Mivel ez a konfliktus lehetséges és mégis képtelenség: ezért ellenállhatatlan a hatása. Szakonyi pesti albérletben élő Jézusának a kálváriája a televízió-dipendens családban: egy modern Apokrif Evangélium. Egy időben fogant az ő Jézusa a ’68-as fiatalság-lázadással. Művészetben meg is előzte korát: hisz a Szupersztár Jézus csak jóval utána jött. S az Adáshibabeli Jézusnak funkciója van, mai szituációban; színpadi léte nem csupán holmi mennybemenetel. Ha ’68-ban nem vonulunk be Prágába, ennek a darabnak éppoly lényeget kimondó hivatása lehetett volna világszerte, mint tíz évvel azelőtt az angol Dühös fiataloknak volt. A darab végén a kis táskájával kivonuló Tomi – mint egy új Nóra – jelkép is lehetett volna: a párizsi május és a prágai tavasz egyértelmű jelképe.