A művészetpolitika utánozza a művészetetPirandello IV. Henrikje mellé lehet állítani azt a bravúros gondolatot, amelyet Vészi Endre felvetett a maga Don Quijoté-jában. És nem csupán bravúros volt ez a gondolat. Az ’56 utáni idők jellem- és szellempróbáló változásai közt a maga autonómiájára megint ráébredő író konstruált egy drámaformulát, amely szinte a matematikai képletek evidenciájával fejezte ki az akkori – és minden előző és minden következő – kulturális politika legmachiavellibb svindlijét: ha a Herceg országában netalán felüti fejét a karizmatikus Don Quijote – a Herceg nevezzen ki egy szélhámost Don Quijoténak és szervezzen Don Quijote-kultuszt az Ál-Don Quijote körül… A kellemetlen erkölcs-bajnokot így ki lehet szorítani. Nem fogja, tudni bebizonyítani, hogy ő az igazi. Marad a porondon egy Al-Don Quijote, akivel soha nem lesz baj. A túl telibetaláló darabot évekig nem mutatták be. Ám Vészi darabja még így, fiókban sem maradt hatástalan. Csupán pár év kellett, amíg a lassú felfogású színházvezetés megtanulta a darabból Vészi zseniális leckéjét, s átvitte gyakorlatba a dráma ötletét. Már csak azért is, hogy ezzel irtsa Vészit. Kutyaharapást szőrivel. Vészi tragikus sorsú Don Quijotéját tehát eljátszatják egy olyan színésszel, aki született Anti-Don Quijote. Jeles színész: egy kacagó és kacagtató bajnok. A táncoskomikusok gyöngye. Rátonyi. Bejött a színpadra a Búsképű Lovag és ragyogott mind a hatvannégy foga. Aztán megjelent Ál-Don Quijoteként – nála átlátszóbb hamisítványt! – és fülig szaladó szájjal elzokogta, hogy neki nem akarnak hinni, hogy az ő identitása veszélyben van… Rátonyi hetvenkedő színészi vállalkozása – hogy ő most tragédiát játszik – sikertelen kísérlet maradt. Siralmas volt. A két Don Quijote közül egyik hamisabb volt, mint a másik. Bemutatták a darabot? Nem. Az írón végrehajtották, amit ő a darabja hőse megkínzatására kitalált. S a magyar kultúra Hercege megköszönhette Vészinek a jó ötletet: hogyan kell egy ily kényelmetlen darabot „megvalósítva megszüntetni”. |