„És a nagybőgő beleesik az orchesterbe”A színpad előterében komoly dologról folyik a szó a dráma két főszereplője között. Beszélgetésük egy pillanatnyi szünetében a közönség számára hallhatóvá lesz egy mondat a háttérben suttogó artisták beszédéből: – „És a nagybőgő beleesik az orchesterbe.” Lengyel Menyhért Táncosnőjéről írott kritikájában Hatvany idézi és elemzi ezt a mondatot. (Nyugat, 1916. december.) Ünnepli is, mint a színpadi realizmus csodáját: „Hozzá tudom tapasztani összes emlékeimet az artistákról… a színpad már nem is színpad többé, hanem, mint ilyenkor a színházi referensek írják, élet, természet, valóság.” A nagybőgő igazi jelentősége, elragadó hatása itt – szerintem – abban van, hogy egy egészen más tónusú beszélgetésben jelenik meg, szemantikailag értelmetlenül, összefüggéstelenül – ellenpontként. Mint az iskolaigazgató ünnepi beszéde közben egy diákkukorékolás. A hatás a képtelenségében van. A modem francia próza egyik úttörője egész kis könyvet írt, végig csakis erre az effektusra alapozva: Michel Butor a velencei Szent Márk-templom mozaikjait elemzi és közben maga is nyelvmozaik-mesterként közbeszurkálja a körülötte ácsorgó turisták elejtett és összefüggéstelen beszédtöredékeit. Mint Lengyel tette a Táncosnőben. Lássuk ezt a nagybőgőt szövegkörnyezetben. Mi hangzik el előtte? – „A lelkem az enyém” – mondja a hősnő, elöl a rivaldánál. Illendő nagy csend. – „És a nagybőgő beleesik az orchesterbe”– hallatszik most valahonnan a balfenékről. Hol volt az az orchester? Kié volt az a nagybőgő? Örök titok. S ez a szép. A Mándy-novellák megejtő talányossága lebeg azon az egyszeri nagybőgőn. S azt se tudjuk, persze, hogy ki beszél ott a nagybőgőről, miközben az előtérben a hősnő lelkéről – pláne annak a tulajdonjogáról – van szó. Ma már azt is tudjuk, tökmindegy, hogy ki mondja az ilyen mondatokat: egy artista-e vagy az Isten a zsinórpadlás felől. S az is mindegy, hogy meg van-e indokolva az, aki mondja. (Dramaturgice? Ontologice?– ez is mindegy.) A lényeges az, hogy a lélek mélységeire váratlanul ráfelel az orchester mélysége, ahová valahol valamikor egyszer beleesett a nagybőgő. Az elpattanó húrok hangjára hosszan rezonál a zenekari árok. Hallod? Igaza van Hatvanynak, hogy felütötte a fejét erre a mondatra. Ott a Vígszínházban, az első világháború közepén. Szinte hallom feledhetetlen nevetését, mely a gázlómadarak hangjára emlékeztetett. A nyaka inkább a saskeselyűkére. Magasan hordta a fejét, csakugyan sasszemű volt. És lecsapott… Ha a romantikus dráma nagy ügye állítólag egy enjambement-nal kezdődhetett, hadd ünnepeljem én most – Hatvany nyomán – ezt a mondatot úgy, mint amellyel megkezdődhetett a nouveau drame. |