Bözsi – talán Édes Bözsi?Bözsi – egy kis dramolett hősnője – szintén a kommün után jött fel szolgálni Budapestre, ahogy Édes Anna. De ő gyerekes házhoz. A környezet (elsi-)városító hatását szerencsésen csökkenti, hogy ő meg a hatéves Jancsika ezerszálú szerelemmel csüggnek egymáson – ez kiteljesíti Bözsi életét és gazdaggá teszi Jancsika gyerekéveit. Jancsika mintha csak az ő fia volna. Egy esztendőn át egyedül nevelte őt, anyja helyett is, amíg az asszony kórházban volt. Jancsika mamájában munkál is valami féltékenység. De nem mély féltékenység. Hiszen nincs kényelmesebb, mint elfogadni Bözsi áldozatkészségét. De azért alkalomadtán – mint minden féltékenység – gyilkol ez is. Nevelőnőt hozatnak Párizsból a kisfiú mellé. Titkon érzik, hogy ez árulás. Bözsinek nem is merik előre megvallani, hogy kiveszik a gyereket a keze alól. Bözsi mit se tudva nyit ajtót a párizsi nagyságának, aki sok csomaggal, még több élettapasztalattal, magasra srófolt igényekkel, a már sokfelé megfordult, viharvert „franciakisasszony” lelketlen rutinjával és egy kanárimadárral érkezik. Bözsi halálosan megsértődik. Bár egy szót se szól. Még kiszolgálja a családot, aztán búcsúzik, összecsomagol. Hazamegy somogyi falujába. Az előszobából visszalopózik az üres szobába. Ott függ a kalitka a falon. Bözsi gyilkolni jön, meg akarja fojtani a mademoiselle kanáriját. De amikor markába vette, megkegyelmez neki. Kiereszti az ablakon. Ebben a kis dramolettban – mely tökéletes, mint Kosztolányinak a novellái – éppoly talányos és éppoly magátólértetődő Bözsi viselkedése, mint a regényben Édes Anna családirtása. Ahogy a tett szférája Édes Annánál szétmosódik a következetes logika és az action gratuite között, dramolett-szinten ilyesmit látunk Bözsinél is. A kanári szélnek eresztése bosszú is, az önpusztításnak egy jelképes gesztusa is – hisz lehet, hogy Bözsi se talál haza Somogyba, és mi lesz a kanárimadárral is télen a pesti fákon? (Az imént hallhattuk, hogy a kanári fürdővizének hány fokosnak kell lennie – „vigyáz a hangszálaira, ez tenorista”.) S ha már e tett motívumait szálazzuk, fellelhető benne Bözsi nagy lélekismeretre valló praktikus bölcsessége is. A franciakisasszony, aki érkeztekor pillantásra se méltatja Jancsikát, mert csak kedvenc madarával törődik, most majd, elkanáritlanodva, hátha szíve üres közepébe fogadja majd a kisfiút? Ha már idehozták ezt a naccságát, legalább szeresse a gyereket… Bözsi (született somogyi mélylélektanász) tudja, mi a „transzfert”. A kanári majdnem-megfojtása – szabadságra ítélése – sokértelműségében (és mégis egyetlen gesztusra redukálva) tökéletes, tömör és konkrétságában is emblematikus drámazáró tett. Mélyértelműen „értelmetlen” tett ez is, mint volt a Vizy Kornélékat kiirtó Édes Annáé azzal a nagykéssel… A tett irracionalizmusa mellett, itt, ebben a dramolettben, Kosztolányi – isteni ihlettel – feltár, bepillantásra, egy másik, ezzel egybehangzó dimenziót: a folklór irracionalizmusát. Bözsi – akit Jancsika nem győz daloltatni –, ilyesmit tud:
A gyerek megvész ezért a dadaista ősnyelvért, és kéri másik kedves dalát, a „döglött békát”. Bözsi a népi szürrealizmusban is otthon van. S boldogan fújja a gyerekkel együtt, hogy „száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol…” A ház asszonya gyanakodva meg is kérdezi: „Mi ennek az értelme?” Bözsi a legnagyobb természetességgel válaszolja: „Semmi.” Az apa (aki Kosztolányi iróniáját képviseli a darabban) finoman annyit mond a dal értelmét firtató feleségének: „Talán nézd meg a francia szótárban.” Vajon nincs-e ez a dramolett arra az antagonizmusra építve, ami a híres francia „raison” és a valamiféle magyar „irraison” között fennáll? Ha igen, akkor a darab első mondata mester-intonálás. Jancsika ólomkatonáival játszik, elmélyülten. Mamája a francia igeragozást biflázza, elmélyülten (hogy majd szót tudjon váltani a veszedelmesen közeledő Nevelőnővel). Szín: gyerekszoba. „Hálós ágy, alatta üvegbili. Az asztalon ólomkatonák, ágyúk, sáncok, játékvárak stb.” Jancsi: Anya! Anya (nem figyel) Jancsi (kiabál): Anya! A magyarok megint legyőzték a franciákat. …A francia nevelőnő vonatja most fut be a Keletibe. Odakint Bözsi dalol. És a világháborúnak (Trianonnak stb.) még csak négy-öt éve.
*
Szabad-e egy egyfelvonásost ilyen dramaturgi nekiveselkedéssel, ekkora távlatokat nyitva elemeznem? Vagy hogy a kérdés pontosabb legyen: szabad-e egy magyar egyfelvonásost így elemeznem? Hisz megszoktuk, hogy ezek a drámai miniatűrök nálunk – hisz itt nem Ionesco írja őket – elbagatellizálható mennyiségek. (Mint voltak Révai József számára Ferenczy Béni érmei és kisbronzai.) Kosztolányi, a kritikus Kosztolányi, maga ad példát e műfaj megbecsülésére. Ő is hajlandó volt igazi odaadással elemezni Tristan Bernard egyfelvonásosait. Miközben elnézően jelzi azt is, hogy szemet huny elnagyoltságuk fölött. És mégis, megbecsülést kér nekik. Kosztolányi szavával – amelyet Tristan Bernard érdekében írt le – kérhetnék engedelmet a magyar viszonyokhoz képest szokatlanul nagyobbra kerekített dramolett-elemzésemre: „Ne becsüljük le ezt az egyfelvonásost, mert jelzete bohózat. Ez maga az elveszett gyerekkorunk féktelen kacaja.” A Kosztolányi-egyfelvonásosban is halljuk ezt, az elveszett gyerekkorunk féktelen kacaját. De ez a végén elhal, és Bözsi csöndes sírásával belefúl az oly veszendő magyarságunkon ejtett könnyekbe… |