Intenzív irodalomba születni

Antikváriumban bukkantam rá, megvettem Kozocsa Sándor bibliográfus füzetét: Az 1942-ik év irodalomtörténeti munkássága.

Neveletlen mohósággal a magam nevénél ütöttem föl. Vajon írtak-e rólam – huszonnegyedik évembe léptem akkor – irodalomtörténeti becsű tanulmányt. Kozocsa figyelme csak a folyóiratokra és a komolyabb kulturális hetilapokra terjed ki. Elvétve idéz napilapokból, ám akkor csak jelentős kritikusoktól.

Megrendülten veszem ma számba, hogy egy-két évvel vagy egy-két évtizeddel előttem járó, immár nagynevű pályatársak közül hányan figyeltek föl komolyabb méltatás erejéig egy elsődrámás süvölvényre. Benedek Marcell az Új Időkben, Féja Géza a Hídban, Rédey Tivadar a Tükörben, Gogolák Lajos a Jelenkorban, Kézai Béla a Magyar Kultúrában, Keresztury Dezső a Magyar Csillagban, Szira Béla a Katholikus Szemlében, Thurzó Gábor a Vigiliában, Kenyeres Imre a Diáriumban, Bóka László az Ország Útjában, Tolnai Gábor az Életben, Máthé Klára a Protestáns Szemlében. S Kozocsa gyűjtésén túl emlékszem ebből az évből Kemény Katalin tanulmányára az Esztétikai Szemlében, amellyel (úgy érezhettem, a Hamvas Béla köre nevében – s ez akkor is nagy szó volt) megtisztelt. S vehetem hozzá a napilapokban publikált kisebb-nagyobb cikkeket (ezekből az anyám gyűjtött össze Váradon vastag paksamétát) – a Népszavából emlékszem az akkoriban már csak álnév alatt publikálni tudó K. Havas Gézáéra és a politikai hangütése miatt feledhetetlen Rajcsányi Károlyéra…

S mindebben akkor nem volt semmi rendkívüli.

A brancs hasonlóan intenzív figyelme kijárt minden frissen jelentkező írónak. Sok bába sürgött, hogy el ne vesszen a gyerek.

Kozocsa bibliográfiájának jeles kritikusai elsősorban a bemutatott drámai művet elemezték, dicsérték és feddték.

Az új magyar dráma – ennyi autonóm szellem figyelmének kereszttüzében – maga is autonóm alkotásként rajzolódhatott ki.

A rendezésről, színészekről írtak bőségesen a szépszámú napilapokban, nem csupán kritikát, hanem előzetesként a próbák heteit végigtallózó híradásokat, interjúkat, riportokat.

Ez a szolgálat a színház körül az utóbbi negyvenöt évben ugyancsak elvékonyodott, s az a másik pedig – amelyet Kozocsa nálam is számba vett – szinte teljességgel eltűnt.

Képzeljük csak el, hogy az elsődrámás – a már nem is elsődrámás – Pozsgai Zsoltról egyetlen év során írt volna Balassa Péter, Szakonyi Károly, Domokos Mátyás, Pomogáts Béla, Bécsy Tamás, Konrád György, Szakolczay Lajos, Mészöly Dezső, Kenyeres Zoltán…

Ennél kisebb intenzitású irodalmi élet nehezen biztosíthatja a drámának – e kétezerötszáz éven át oly nagyra tartott műfajnak – a ritka aloe-virágzást.