Az a már szinte önfeledt arrogancia…

 

Az Ezeregyéjszaka meséiben a legmegragadóbb számomra mindig az volt, hogy jönnek a jótékony dzsinnek és a sívó pusztaságban varázslatos gyorsasággal csodás palotát emelnek. Harmadnap hajnalban minden kész, s az első napsugár hanyatt esik és ki is töri a lábát a palota arany kupoláján. Aranyból van a palotának a kapukilincse is s mézesmadzag a húzója. A gruppenszexre méretezett fürdőkád malachitból készült. Reggel már ebben lubickol a palotát tulajdonosként birtokló Közhasznú Társaság vezérkara. A horizonton sűrű tocsikfelhőkben gyűlnek a következő garnitúrák… A palota, viccesen, a Magyar Irodalom Háza nevet fogja viselni.

Hagyjuk ezt a hangot! Elnézést az olvasótól. Én se szeretem az olcsó pamfletstílust. Írói mivoltomban fogott el a keserűség. Ez hozta ki belőlem. És az a már-már önfeledt nyíltság, amellyel beavattak a Magyar Irodalom Házával kapcsolatos hivatalos tervekbe.

Mondhatnám: őslakóként jutottam az anyaghoz.

A PEN Klub már egy esztendeje albérlője a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, a Károlyi-palotában. Ottlétünkkel eleve alátámasztjuk a Magyar Irodalom Háza koncepcióját.

Erre még büszkék is lehetünk.

Engedjenek meg egy szót magunkról. Hogy kitessék keserűségem forrása.

A magyar irodalom határokon túli hírét-nevét, nemzetközi kapcsolatait hetven esztendőn át nem eredménytelenül szolgálta a Magyar PEN Klub, mint a Nemzetközi PEN, az írók szabadságának, az eszmék és művek szabad áramlásának garantálására rendelt nagy és egyetlen írói világszervezet magyar központja. A kultúra lerobbantásával került ez is válságba. Kéry László – amikor a Nagyvilág és a PEN élete mentéséért szaladgálva megtanulta, hogy mit jelent üres kézzel bankvezérektől kidobatni magát – már a közeli szívhaláltól fenyegetve megkért, hogy ha ő nem lesz, próbáljam a Magyar PEN Klubot életben tartani. Elnöknek jelölt, megválasztottak. Nem kis felelősség Kosztolányi, Heltai, Vas István örökét folytatni. Csinálom, hat év óta, ingyért. Ma, amikor Magyarország legkitűnőbb kulturális intézményei s mellettük az életmentő egészségügyi intézmények oldalszámra teregetik ki nyomorúságukat a lapokban (Csak egy százalékot! – Csak egy százalékot!), nem röstellem József Attila-i szóval: „magamat kitakarni”. Ilyenkor, az én koromban, a 80. év küszöbén – ha megéri – az írónak az a cseréptető legyen a gondja, amit műveire még felrakhat. Ezt áldozom fel. Lucidus délelőtti és délutáni óráimmal szponzorálom a PEN Klubot. Együtt a választott és szintén honorárium nélkül dolgozó alelnökökkel. (Hátsó gondolatok elkerülése végett: már a harmadik PEN-világkongresszusról maradok távol, útiköltség híján.) S bár a botor ügyszeretettel vállalt, halmozott tennivalóink nem kevesebbek, mint tíz évvel ezelőtt – sőt! –, a Magyar PEN tíz évvel ezelőtti tizennégy fizetett alkalmazottjából mára maradt egyetlen (az csupán a mi szerencsénk, hogy ez az egy viszont a magyar irodalmi élet egyik legtájékozottabb ismerője, odaadó animátora, az egykori Látóhatár munkatársa). Reformkori elődeink szavajárásával nobile officium számunkra a PEN, ahol nagy horderejű programokat valósíthatunk meg alapítványi támogatással, elsősorban a Friedrich Naumann Stiftungéval, mint az idén – reméljük – hetedszer sorra kerülő Európa-szerte népszerű nemzetközi konferenciánkat A szabadság dzsungelébent, ám a lakbért, postát, takarítást alig tudjuk kifizetni.

Az, hogy „a nemzet napszámosa vagyok”, mint magatartás, mint ethosz a magyar irodalomban ma is éppoly természetes, mint volt a Széchenyik korában.

Ezért olyan viszolyogtató a Magyar Irodalom Házának terveiről tárgyalásra megküldött anyag, amelyben a magyar irodalom végzetesen súlyos problémáinak orvoslásáról édeskeveset olvashattunk, ám annál többet – nagy ügyszeretetre valló részletességgel – az írók feje fölé rendelt Közhasznú Társaság vezetőjének és titkárainak irigylésre méltó fizetéseiről. (Eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen jól járnánk, ha abba az elitbe tartozhatnánk, amelyik nem ír, csak menedzseli az írók házát, vagy egykori Alapját.)

Nem először találkozom a kultúrát „lenyúló” új gazdagokkal. (Ronda, útszéli szó, de adekvát.) Előző székhelyünkön, a Vigadó és irodaház épülettömbjében, ez még az előző kormány idején volt, rapportra rendelt az új földesúr, aki minisztere mellől ejtőernyőzött oda. Szász Imrével, a PEN akkori főtitkárával megjelentünk. – „Maguk hogy képzelik, hogy a magyar Manhattanban csak ötezer forintot fizessenek egy négyzetméterért?” – Ez a mondat az egyoldalú beszélgetés során többször elhangzott, később szállóigévé is lett baráti köreinkben a „magyar Manhattan”. Ebből tanultuk meg, hogy mit jelent a kultúrában a rendszerváltás. No meg az ugyanott hallott mondat: „Melyik most Budapesten a legdrágább autó? Azt kérem.”

A későbbi hasonló találkozások sem értek meglepetésként. Az Olaszországban töltött másfél évtized során megtanultam, hogy ha anyagiakról van szó, a pártok között nem nagy a különbség.

Amikor végighallgatom egy-egy új „omnipotentát” kihívó kötekedéseit, eltűnődhetem, vajon a fiam vagy már az unokám is lehetne talán, s magamban kiszámítom: fizetéséből ugyan mennyi jut arra a félórára, amit az én legorombításomra fordít. Egy ilyen félórát végigülni, s az infarktust erkölcsi fölényérzetünkkel megúszni, ez aztán a nobile officium.

A magyar irodalomnak – a nyomorba süllyedő íróságnak, a kiadásnak, a könyvterjesztésnek, a folyóiratoknak, a könyvtáraknak – sokkal életbevágóbb – és a nemzeti jövő sorsába vágóbb – ügyei vannak most annál, hogy éppen ki tekinti magát az egykori kitelepített edénygyáros Bajza utcai palotája pillanatnyi birtokosának. Hogy ezt a palotát ki bírja, ki marja. Viszont egy biztos: ezt az Eris almáját sem az írók dobták a közvélemény elé. A székházügyektől már csalánkiütést kapó közvélemény előtt ez a hajcihő beleillik a magyar társadalmunkról alkotott összképbe és ügyesen eltakarja a magyar költészet és irodalom – e hétszáz év óta egyetlen épen, tisztán és veretlen maradt nemzeti intézményünk – jelen nyomorúságát és baljós kilátásait.

Szeretnénk, ha a magyar költészet és irodalom igazi problémái iránt ugyanolyan kitűnő jogászi asszisztenciával, ugyanolyan közgazdasági zsenialitással látnánk megnyilatkozni a tettre kész rokonszenvet, amilyennel a Károlyi-palota új főgondnokságát világra bábáskodják.

Különben: fenn az ernyő, nincsen kas.

Különben: az Ezeregyéjszaka aranypalotája sem fogja eltakarni a Magyar Költészet Szegényházát.