Dr. Mariska fiaskója

 

Hanem egyszer… Amikor a jelölt odament az ablakhoz, a szokásos kérdésre, hogy mit lát, nem felelt. Már ez is furcsa volt. Kicsit furcsa.

Bár dr. Mariskát elkényeztette, hogy évtizedeken át határozott és pattogó válasz jött kérdésére, a jelölt szilenciózus viselkedése kezdetben nem zavarta. Szerette, ha egy jog- és államtudományi hallgató önálló gondolkodással jut el az evidenciához.

– Talán nem lát senkit és semmit odakint?

– De.

– Nos?

A jelölt hallgatott. Egy harminc év körüli férfit látott lent a Károlyi-palota sarkán, épp odasütött a nap, aki a felöltője zsebéből egy kis könyvecskét vett elő. A jelölt felismerte a könyvet, ő is épp tegnap vásárolta meg. Ady új verseskötete volt. S a férfit is felismerte, aki a kötetbe – szinte magától nyílt ki neki – kedvtelve beleolvasott. A jelölt úgy érezte, hogy a sors különös kegye vagy iróniája játszik vele, hogy életének egy ilyen döntő pillanatában látja meg végre azt az embert, akit fölöttébb becsült, Móricz Zsigmondot. Bizonyára a róla magáról szóló Ady-verset olvassa – gondolta a jelölt, s valószínűleg nem is tévedett. Gyönyörű egy vers. Már az első szava is gyönyörű. Az, hogy „Rózsafa-vonóként…”. Az ablaküvegen át hallani vélte a jelölt, hogy odalent annak a mokány-barna férfinak a lelke a napsugárban felzeng, mint egy gordonka…

Dr. Mariska most már segíteni akart a szigorlónak.

– Vegye szemügyre jól azt, akit vagy amit lát, és közölje velünk…

– Azért jó volna, ha odább mennél most, Móricz Zsigmond – de ezt csak magában gondolta a jelölt, és továbbra se szólt. Innét az ablakból mégse akarta volna leadóalanyozni Móricz Zsigmondot. A Pázmány Péter ablakából.

Dr. Mariska, aki 1912-ben már nem volt fiatal, s mint jó fülű ember (a számokhoz és a zenei hangokhoz a tehetség gyakran együtt jár) megérezte, hogy ez a csend nem az idiotizmusnak a tudományegyetemeken oly ismert csendje, ez nem is a magyar parlag hazafias csendje, amelyben – várva amíg a barnaképű mezei jogász megszólal – még a tücsökciripelés is hallható szinte – az a ritkábbik, fenyegető csend, amelyben dac és kihívás ágaskodik. A professzor úgy érezte magát, mint amikor a Nemzeti Színházban ülve Lucifer hallgatásából kénytelen észrevenni, hogy megjelent a tagadás ősi szelleme. Dr. Mariskától e pillanatban nem voltak távol a teremtő Isten gondjai. Veszélyben érezte életművét, amellyel azt a bonyolult és nehezen kormányozható országot, ami a békebeli Magyarország volt egy paradox Monarchiában, mégiscsak sikerült neki egy pofonegyszerű képletben kifejeznie. – E=mc² – mondotta Einstein. – Adóalany és adótárgy – mondotta Mariska, bár nem tudott Einsteinről. (Holott ő is számokkal foglalkozott, és szintén szerette a zenét. Mariska ügyesen zongorált. Einstein hegedült. Kezet foghattak volna.)

Móricz Zsigmond odalent nem mozdult a napos sarokról. A hozzá szóló gyönyörű verset olvasta megbocsáthatóan sokadszorra. A jelölt, akinek szintén nagyon tetszett a vers, magában szinte együtt olvasta a sarkon álldogáló íróval. Memóriájában felfénylettek a hosszú verssorok.

– Jelölt úr, ne várakoztasson minket a válaszadással! – Ez már az elnök hangja volt. – A professzor úr őméltósága kérdése, azt hiszem, érthető volt. Mit lát?

A versben a jelölt már messze tartott. A gordonkaemberből akkor épp lobogó lett. És micsoda lobogó!

– Nyugat csapatának keleti zászlóját látom, méltóságos uraim! – kiáltotta a jelölt. Aztán könnyedén meghajtva magát az elnök felé, sarkon fordult és elment. Nem várta meg, amíg kirúgják.

Dr. Mariska Vilmos még abban az évben elhunyt.

Vizsgakérdését nem vitte a sírba magával.