Amikor a költő a földön jár

 

Gyűjtöm a bizonyítékot, hogy a két háború között az a bizonyos „süket hivatal” is milyen tisztelettudó volt az írók iránt.

Babits és Esztergom címmel megjelent egy kis könyv háromszáz példányban. A Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola tanműhelyében szedték, nyomtatták és kötötték. Dicsérjük érte a szakoktatókat. Tóth Attilát, Kósa Györgynét, Somogyi Lászlót, a vezető szakoktatót: Kerner Nándort. A műszaki vezetőt: Treitz Jánost. És Nagy Lajost, az igazgatót.

A magyar nyomdaiparnak az irodalom ügyétől való elidegenedése időszakában az effajta kiadványok egy felelősségre, érzékenységre nevelt új nyomdászgeneráció reményével kecsegtetnek.

Ebben a kis könyvecskében olvasom az esztergomi napilapban 1934. augusztus 12-én megjelent cikket, s ebben a félénk, de a cikk végén csattanóként ható javaslatot, hogy az esztergomi Elő-hegyet nyári vendégéről Babits-hegynek kéne hivatalosan elnevezni. Babits alig múlt ötvenéves! (S még alig tizenkét éve, hogy feloldották őt a rendőri felügyelet alól.)

Ugyanebben az évben Esztergom városa hivatalosan is ünnepli a költőt. Halálakor pedig a helyi lap felrója a városi vezetőségnek, hogy a Babits-házhoz vezető utat annak idején nem javították meg. S hozzá a példát, hogyan kell a költőt megbecsülni: „Bezzeg Szekszárd, a szülővárosa a vasúti állomásra parádés díszhintaját, sujtásos hajdúval a bakon küldte ki eléje, mikor édesanyjához ellátogatott.” (Hány éves lehetett ekkor Babits?)