Mecenatúra? Szponzorizálás?

A magyar kapitalizmus olyan volt, amilyen, de azt nem lehet mondani róla, hogy közönnyel viseltetett volna a magyar kultúra iránt. Pláne gyanakvással. Pláne ellenséges érzülettel.

Az irodalom és a művészetek pártolása a reformkor örökségeként szállt a kapitalistákra. A főurak eléggé sietve Lemondták ebbeli előkötelességeikről. Hamarább, mint az előjogaikról. A kiegyezés után többé nemigen akadtak Széchenyik, de jöttek a Lánczy Leók, a Hatvanyk, a Kornfeldek, a sok kitűnő műgyűjtő, akik eltartották Nagybányát, a Cserépfalvik, akik a legdrágább papíron kétszínnyomással adták ki a Nagyon fájt, hogy ne fájjon olyan nagyon a költőnek, és még csak el sem árulták neki, hogy csak harminc darab kelt el belőle…

Ha valaki megírná a magyar kapitalizmus művészet- és irodalompártoló tevékenységét, impozáns monográfia kerekedne belőle.

A Baumgarten-díj utolsó kiosztásával zárult ez a korszak, 1948-ban.

Mi lehetett a motívuma a szépen virágzó áldozatkészségnek?

Talán annak a felismerése, hogy a piac törvénye nem kedvez a teremtő géniusznak. S ahelyett, hogy akadémikus vitákat folytattak volna arról, vajon áru-e a művészet, a piaci verseny szellemi alullicitálását maguk a kapitalisták igyekeztek ellensúlyozni az értékek pártfogásával. Saját érdekükben is. Feltehetően volt sejtelmük e régi magyar kapitalistáknak arról, hogy a szigorúan közgazdaságra korlátozott elmék nélkülözik azt a kultúrát és látókört, amely a közgazdasági tevékenységük sikerének is záloga lehet. Így hát a magyar kapitalizmus annakidején néhány csődöt megspórolhatott magának. A pénzvilágban divatba jött a „kultúrérzékenység”. Az egykori bon-mot szerint: Pesten a bankárok költészetről beszélnek, a költők pénzről. Ady, Kosztolányi és József Attila „lázadt szellemük” és beteg testük kínjait legalább jó szanatóriumi körülmények közt szenvedhették, hála mecénásaiknak. De ez csak egyik haszna volt a mecenatúrának. A másik az, hogy az egész kapitalista rendszer ránevelődött, úgy ahogy, a szellemi értékek becsülésére. Tehát nemcsak az számított, hogy Ady és József Attila kapott, hanem az, hogy az iparmágnások és a kis kávésok egyaránt megtanultak áldozni – s ezáltal elfogadtak egy humanista értékrendet.

A nyugati országokban a mecenatúra és a szponzorizálás növekszik – az állami adópolitika ösztönzésére. (A Mozgó Világ júliusi számában Németh Géza számol be erről is a New York-i művészeti életről írva. Léotard, az új francia kulturális miniszter egyik programjának a mecenatúra további növelését emlegette, újabb adókedvezményekkel.)

A régi kapitalista mecenatúra kivesztével, az állam jelenlegi takarékoskodó visszahúzódásával, az új közgazdaság ebbeli szuverén érzéketlenségével a magyar kultúra nemcsak forrásokat veszít, hanem figyelmet, közérdeklődést is – és nehezen lesz módja betölteni hivatását a nemzet életében.