Talány. Talány…

Még egy esztendeje sincs, hogy hosszú cikksorozatokat, vaskos különszámokat olvashattam Olaszországban nemcsak az egykori ’56-os eseményekről, hanem az új, megragadó, rokonszenves magyar prosperitásról, nyitottságról…

Nem győzték méltatni.

Talány, hogy mi történt azóta. Egy röpke év alatt.

Az bizonyos, hogy a magyar szellemi élet kezdettől fogva gyanúperrel figyelte a „gazdagodjatok meg!” réteg-eufóriáját. Az eredményekért túl drága árnak tartotta, hogy sok erkölcsi érték és szellemi igény került könnyű szívvel kiselejtezésre.

Talány, hogy most ez az új auszteritás miért nem kezdte azzal, hogy felemelte volna az életnek értelmet adó értékeket? Szinte megmagyarázhatatlan, hogy nem akadt senki, aki figyelmeztette volna az adótörvény-javaslat első felskiccelőit, hogy egy nemzethalál kényszerképzetével évszázadok óta magát riogató és mostanában tényleg fogyásnak induló nép ebbeli érzékenységére lehetetlen tekintettel nem lenni.

A traumákat tisztelni illik.

Akkor hát…?

Ominózus feledékenység? Mióta a felejtés mélypszichológiáját feltárták, ez még árulkodóbb tünet a szántszándéknál. A legvalószínűbb, hogy a törvényalkotókat megejtette valamiféle metafizikai becsvágy, hogy egy tértől-időtől független műalkotást hozzanak létre.

Az a közgazdasági szemlélet, amely nem lát túl a közgazdaságon, a maga ügyét is újra meg újra kockáztatja.

Ki nyitja már egyszer ki a szemeket szélesebb látóhatárra? Hogy a szűkkeblű pragmatizmuson túl minden döntésnél átérezze az egészet?

Ahogy egy vers legkisebb töredékében mindig benne van az egész.