Jegyzet egy el nem mondott felszólaláshoz

Mit ér ez a mai magyar irodalom?

Kérdésként, nyílt vádként, letorkolásként minduntalan szembetalálkozom ezzel, valahányszor a magyar irodalom valamilyen, szerintünk jogos, igénye fölmerül. Valamivel szívesebb preferálása; az élet drágulásával valamivel jobban lépést tartó honorálása; kiszabadulás abból az adóztatási rendszerből, amely fillérre kimutatott jövedelmünket aszerint a skála szerint adóztatja, amelyet az ellenőrizhetetlen jövedelműek számára állítottak föl; az érdemes művészség és a kiváló művészség kategóriáival járó előnyök megadása íróknak is – ilyen evidens igényeinkre az elhárító vagy halogató választ nemritkán kíséri a megjegyzés: hogy ez az irodalom szürke irodalom, ez a nagyjait már elveszített irodalom nem formálhat jussot előnyökre. Ez a fitymáló vélekedés – utólag – szentesítheti a gazdasági reformoknak a kultúrát sújtó, jó előre – sajna! – be nem kalkulált végzetes kihatásait is. S a lenézés divatos lett. A jobb emberek ezt vallják. És ki tudja: hátha nekik van igazuk. Még egy Weöres Sándor is ezen a nézeten van. Az Új Tükör számára adott interjújában olvasom: „A nagy generáció kihalt, mint annak idején Arany Jánossal, most majd várni kell, amíg Ady Endre kora jön. Egyelőre vákuum van.”

Ha csakugyan így állunk, mire valók volnának a finom mérlegelések, protokoll-listák? Lilliputban nevetséges a kérdés: ki nagyobb? A fazékemberkék között. Epigonvilágban. Vákuumban. Nézzük inkább, hogy ez a vád mennyire helyénvaló. És ha kiderülne, hogy az, akkor ám lássuk, hogy megvannak-e a feltételei, hogy jöjjenek az új Adyk, vagy nincsenek meg, hisz akkor ha jönnének is, csak a Hortobágy poétái lesznek belőlük – káromkodnak, mert mi mást tehetnek, vagy fütyörésznek, mint a kottát nem ismerő dalszerzők. Esetleg nagyot ütnek botjukkal valamelyik szamár fejére…