Az Elveszett Alkotmány

 

Ezeknek az egész magyar társadalmat rengető adóvitáknak archetípusa már megvan a magyar irodalomban. Arany János írta meg Az elveszett alkotmányban. Mulatságos olvasmány ma ez az eposz. Történetileg persze egészen más ma a helyzet, mint volt abban az első reformkorban. Aranynál a legmaradibb magyarok küzdenek az általános adózás ellen. A hős Nemadózy áll szemben a felvilágosult Holnapyakkal. Ámde a fiskus lelke, amikor az adópréshez nyúl, akárcsak a misera plebs contribuens lelke (vagy akár az eladdig kiváltságosaké), ha az adóteher növekedése fenyegeti őket, a történelem bármely korszakában ugyanazt a hagyományos ábrát ölti. A nagy különbség az, hogy ma ebben az adóreform körüli össznemzeti tipródásban nincs többé két tábor: a legfelvilágosultabb haladó elméket is elborítják a bundás indulatok. Egyik se hiszi el, hogy ez a reform afelé a Kánaán felé vezetne, amelyről Petőfi írt akkortájt. Még hogy a „szellem napvilága”… Manapság Széchenyi és Rák Bence összehajol, s ujjukkal az asztalra verve együtt skandálják:

 

Hadd vessék ki reánk, mi nem fizetünk s ha erővel Szedni akarják, hát mi repelláljuk, teremadtát!

 

Pedig Széchenyi adózni fog. Nemcsak birtokai után és a miniszteri fizetése után, hanem a Hitel, Világ, Stádium után is. Mily igaza volt Rák Bencének, amikor elképedt Széchenyi írhatnékján: „Valamely Széchenyi nevű gróf írt valamely könyvet (kár volt nem alunnia inkább).”

Húzzuk fülünkre a takarót és álmodjunk szépet!