Lábhoz tett tollal

 

Biztatnak, hogy részletekről lehet vitatkozni. Nosza hát! Nekem semmi keresnivalóm e vitában, mert a részletek édes kevéssé érdekelnek. Ismerem az ilyen részletalkudozásokat a közelmúltból: Például: – Miért fizet több adót az író, mint a színész meg a rendező? A pénzügyminiszter nyegle válasza: – „Mert az írónak nem kell olyan jól öltözködnie, mint a többi művészembernek. (Taps. Élénkség a teremben.)” – Már megbocsásson, nekünk viszont a könyvtárunkban van eleganciánk, ahogy azt Cyrano mondaná… stb. (Már akkor úgy éreztem, hogy ilyenfajta cigánykodás nemigen lett volna elképzelhető Kossuth Lajos és a fiatal Jókai Móric között, de később Hegedűs Lóránt és Heltai Jenő között sem…)

Hagyjuk tehát a részleteket. Nem azért jegyeztük el magunkat annak idején e hivatással, mert megtollasodással kecsegtetett. S az efféle viták mégis ezt a látszatot keltik. Mintha a haszonelvű magyar társadalom ma már nehezen viselné el, hogy más értékek is lehessenek mozgatóerők. Igaz, hogy a legszegényebb írónak is van titkos aranytartaléka végszükség esetére, az a bizonyos Oszlopos Simeon-i: „Lássuk, uramisten…” És elveri maradék termését.

Ha eltranszferálják az íróasztalomat (ami már nem egyszer majdnem megesett, mindig és mindig rosszul kiszámított adók fejében), a megkezdett mondatot zavartalanul tudom folytatni a térdemen írva. Hogy 10-20, vagy 30-40 százalékkal csökken majd jövőre a jövedelmem, kevésbé érdekel, mint ha bármi – akár csak egyetlen százaléknyit is – megcsappasztja a munkakedvem, amely sajnos, amúgy is elég törékeny.

S az ingerlékeny apátia, amely terjed – és nem is csak az irodalomban – ritkán szokott ihletadó forrás lenni.

E törvényjavaslatokból engem nem a részletei érdekelnek, hanem az egésze, a filozófiája. A stílusa. És mivel a stílus maga az ember, empátiával igyekszem átélni a képernyőn is a törvénymagyarázókat. Drámaíró vagyok. A szívem együtt dobog a protagonistákéval, és együtt az antagonistákéval.

És persze érdekel a hatalom mechanizmusa is. Foglalkoztat, hogy vajon milyen államrezon indokolhatta, hogy a közvéleményt hónapokon át ennyire vegye igénybe és irritálja egy látnivalóan sok puska- és viszketőporral töltött tervcsomag. Ahogy az ÉS augusztus 7-ei számában olvasom: „Az úgynevezett adó-vita nemzeti eszmecserévé terebélyesedik.”

S vajon nem fog-e felújulni ez a nemzeti eszmecsere most már minden esztendőben, a bevallás, a kivetés, fellebbezés, protestálás szezonjában? Emésztve az energiákat, találékonyságot, jókedvet?

A kórházban – ahol most vagyok – amúgy is lábhoz tett tollamtól már csak efféle tűnődésre telik. Hozzájárulásul az egész magyar kultúrát átható üldözési mániához.