„Olcsóbb a költő, mint a hús”

Rosszul állnak az állam ügyei

Anaxagorasz haldoklott. A párnáját tegnap vitték el adóba.

Periklész hallva a hírt, hogy Athénnak ez a fényes elméje kihunyni készül, a bölcs betegágyához sietett. Kezébe vette a haldokló hűlő kezét.

– Annyi okos dolgot mondtál életed során, mondj valamit, amit testamentumodnak szánsz. Rosszul állnak az állam ügyei…

S Anaxagorasz így felelt a vedlett plafont bámulva, nem is tekintve Periklészre – szavait Platón örökítette ránk:

„Az államnak ha szüksége van világosságra, öntsön olajat is a lámpásaiba.”

Periklész lesütött szemmel hallgatta a leckét; nem tudta, hogy e tekintetben még neki lesz a legkevesebb szégyellni valója a következő kétezerötszáz évben.

Noli tangere!

Voltak és vannak filozófusok – nem is csak Athénben –, akik a zenét és a költészetet kiűznék az eszményi államból.

Magyarországon a zene és a költészet – Mohács után – a nemzet tartópillérévé vált. Túlélésünknek is a garanciája. És tartósabbnak bizonyult minden történelmi osztálynál, minden politikai intézménynél és összehasonlíthatatlanul kevesebb vereséget szenvedett, mint a hadseregeink Tomoritól Szombathelyiig.

Most ez a tartópillér a megsemmisítésre váró célpont.

A hét évszázad vége

Akármelyik pillanatban megtörténhetik, hogy egy pénzügyminiszteri rendelettel a magyar költészetet bedarálják hamburgernek, abból a nemzetgazdasági meggondolásból kiindulva, hogy olcsóbb a költő, mint a hús.

Súly alatt a pálma…

Itt folyton úgy beszélnek, mintha két alapvetően különböző minőségről volna szó: egyfelől van a kultúra, másfelől a kultúra elnyomása.

Holott lehetséges, hogy ezek ketten együtt adnak ki valamit.

Archimédesz köröket rajzol a porba (a körökben talán a világegyetem képletét), aztán jön egy római katona és agyonüti a Mestert.

Archimédesz: a kultúra; a katona pedig: a kultúra elnyomása. (Most hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy Archimédesz nem csak a végtelen terekben elférő homokszemecskéket számlálja meg, hanem hatékony hadigépeket is szerkesztett.)

Ez az epizód (katonástul) az emberi kultúra feledhetetlen mozzanatává lett. „Ne zavard köreimet” – feleli Archimédesz a katonai beavatkozásra, az emelkedett európai szellemnek azóta is halált megvető bátorságával.

És halálveszély nélkül az egész jelenet nem ér egy fabatkát.

A világegyetem képletét elfújta a szél, együtt a katona bakancsa nyomával. Archimédesz szava ma is fülünkbe cseng.

Hogy a pálmafa növekedésének jót tesz az áldott napsugár, az áldott eső, világos. De a régiek tudták, hogy jót tesz neki a súly is, aminek ellenében erősödik a törzse. Az is áldott.

Minden beavatkozási kísérlet (akár sikeres, akár félig sikerült, akár sikertelen kísérlet): a kultúrában maga is kultúrává válhat. Egy új képlet helyett ott marad a homokban a természettudós kiömlött vére.

*

– Ön lovat ad a kultúra ellenségei alá.

– Van azoknak lovuk. Mondja inkább úgy, hogy kiveszem a sámlit a kényeskedő kultúrsznobizmus papucsba bújtatott lábai alól.

Hagyományos magyar humor

Amikor a most készülő adótörvény előjátékaként, de már ennek szellemében, pár évvel ezelőtt a pénzügyminisztérium egy rendelettel megszüntette az alkotói munka különlegességeivel számot vető szempontokat, és az írót-művészt megkülönböztethetetlenül bedarálta a maszekok kategóriájába, megkockáztattam az írószövetség választmánya előtt egy keserű megjegyzést: „A pénzügyminiszter nem óhajtja észrevenni a különbséget a zöldségkereskedő karizma és az író karizmája között.”

Most látom, Az elveszett alkotmány egyik lábjegyzetében, hogy lám, Arany János is humorizált hasonló élccel és épp a fiskussal foglalkozó eposzában, az állam másik nagy bevételi forrásán: az alkoholfogyasztáson. A szeszgyártás fejlesztéséről ír: „Korunk azt hiszi, hogy a szeszfejtés ugyanaz a szellemfejtéssel.”

Az én szójátékom ennél jobban sikerült. Amit csakis annak köszönhetek, hogy a helyzetünk reménytelenebb, tragikusabb, mint volt az Aranyé.

Fel-feldobott kő

A külföldön dolgozók kinti béréből – miután az illető országban már adóztak – a maradéknak további húsz százalékát haza kell küldeni. Ez új.

A Magyar Hírlap pár napja írt erről a törvénycikkelyről, s azzal kecsegtetett, hogy azokra nem fog vonatkozni, akik Magyarországon feladják a lakásukat, és ha nem óhajtanak itthon tölteni legfeljebb csak egy vagy két hónapot évente.

Tizennégy éve tanítok a firenzei egyetemen, ám van lakásom otthon, nem is adtam ki senkinek, és amint csak tehetem, ha csak egy lélegzetvételnyire is, hazajövök.

Mivel a törvénytől érintett leszek, nem tartom illőnek, hogy vitassam. Igyekszem visszafogni magam.

Mégis:

1. A kettős adóztatás jogellenes; ahol megvan, anomáliaként van meg, és minden civilizált állam igyekszik kiküszöbölni – mindeddig Magyarország is erre törekedett, tudtommal.

2. A törvénytervezet e cikkelye biztatás lesz arra, hogy ne menjen ki dolgozni, kutatni, muzsikálni, sportolni, aki kimenne; vagy arra, hogy aki kimegy: vessen számot egzisztenciájával, esetleg adja fel itthon az otthonát és haza se igen látogasson.

Lássuk az első negatív biztatást – nem kell élni a kínálkozó alkalommal, meghívással. Ennek ellene mondani látszik (ugyancsak a mai Magyar Hírlapban) Kulcsár Kálmán, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese. A tudósok külföldi munkavállalásáról feltett kérdésre felel imigyen: „A külföldi tanulmányút mindenképpen a hazai szellemi kapacitást gyarapítja, nem visszafogása, hanem elősegítése a cél.”

A törvénycikkely második negatív biztatása a végleges elszakadást teszi megfontolandóvá egy – talán nem legértéktelenebb – réteg számára. Félreértés ne essék: írót bottal is nehéz elverni a háztól. Mi maradunk. De vannak nagyszerű zeneművészek, tudósok, műszaki szakemberek, sportolók, akik nincsenek az anyanyelvhez kötve életre-halálra.

A fel-feldobott követ nem kell túl erős próbának kitenni, hogy vajon visszaszáll-e?

„A szellem embereinek nagysága”?

Szavaztak a tekintetes Karok és Rendek.

Leszavazták az alkotó művészek számára javasolt kedvezményeket. Nem gazdasági meggondolásból. Csak.

Az évtizedek óta fojtva folyó értelmiségellenes ádázkodás hangja, amely eddig bizalmas tanácskozásokon és zárt körű vadászatokon kapott hangot, most felszárnyalhatott kupolamagasságokig.

A szavazás híre (ó, nem a pénzügyi része érdekel, mint ahogy senkit se az érdekelt) olyanfajta belső nyugalommal tölt el, amilyent a tudós érezhet, amikor egy rég vitatott hipotéziséhez döntő bizonyítékot talál.

Felütöm Pascalt. Megkeresem benne a 793. Gondolatot. Mindig tusakodtam ennek az érvénye ellen. Nem, nem, azért mégse lehet így! Pascal ugyanis így mondta annak idején: „A szellem embereinek nagysága észrevétlen marad a királyok, a gazdagok, a hadvezérek, e világi nagyok számára.”

Nincs kétség, szívem, nyugodj meg. Pascalnak igaza van. Magyarországon még azt tehetnénk hozzá: a szellem embereinek nagysága az ezred végére észrevétlen marad végül még a szellem emberei számára is.

Lábhoz tett tollal

Biztatnak, hogy részletekről lehet vitatkozni. Nosza hát! Nekem semmi keresnivalóm e vitában, mert a részletek édes kevéssé érdekelnek. Ismerem az ilyen részletalkudozásokat a közelmúltból: Például: – Miért fizet több adót az író, mint a színész meg a rendező? A pénzügyminiszter nyegle válasza: – „Mert az írónak nem kell olyan jól öltözködnie, mint a többi művészembernek. (Taps. Élénkség a teremben.)” – Már megbocsásson, nekünk viszont a könyvtárunkban van eleganciánk, ahogy azt Cyrano mondaná… stb. (Már akkor úgy éreztem, hogy ilyenfajta cigánykodás nemigen lett volna elképzelhető Kossuth Lajos és a fiatal Jókai Móric között, de később Hegedűs Lóránt és Heltai Jenő között sem…)

Hagyjuk tehát a részleteket. Nem azért jegyeztük el magunkat annak idején e hivatással, mert megtollasodással kecsegtetett. S az efféle viták mégis ezt a látszatot keltik. Mintha a haszonelvű magyar társadalom ma már nehezen viselné el, hogy más értékek is lehessenek mozgatóerők. Igaz, hogy a legszegényebb írónak is van titkos aranytartaléka végszükség esetére, az a bizonyos Oszlopos Simeon-i: „Lássuk, uramisten…” És elveri maradék termését.

Ha eltranszferálják az íróasztalomat (ami már nem egyszer majdnem megesett, mindig és mindig rosszul kiszámított adók fejében), a megkezdett mondatot zavartalanul tudom folytatni a térdemen írva. Hogy 10-20, vagy 30-40 százalékkal csökken majd jövőre a jövedelmem, kevésbé érdekel, mint ha bármi – akár csak egyetlen százaléknyit is – megcsappasztja a munkakedvem, amely sajnos, amúgy is elég törékeny.

S az ingerlékeny apátia, amely terjed – és nem is csak az irodalomban – ritkán szokott ihletadó forrás lenni.

E törvényjavaslatokból engem nem a részletei érdekelnek, hanem az egésze, a filozófiája. A stílusa. És mivel a stílus maga az ember, empátiával igyekszem átélni a képernyőn is a törvénymagyarázókat. Drámaíró vagyok. A szívem együtt dobog a protagonistákéval, és együtt az antagonistákéval.

És persze érdekel a hatalom mechanizmusa is. Foglalkoztat, hogy vajon milyen államrezon indokolhatta, hogy a közvéleményt hónapokon át ennyire vegye igénybe és irritálja egy látnivalóan sok puska- és viszketőporral töltött tervcsomag. Ahogy az ÉS augusztus 7-ei számában olvasom: „Az úgynevezett adó-vita nemzeti eszmecserévé terebélyesedik.”

S vajon nem fog-e felújulni ez a nemzeti eszmecsere most már minden esztendőben, a bevallás, a kivetés, fellebbezés, protestálás szezonjában? Emésztve az energiákat, találékonyságot, jókedvet?

A kórházban – ahol most vagyok – amúgy is lábhoz tett tollamtól már csak efféle tűnődésre telik. Hozzájárulásul az egész magyar kultúrát átható üldözési mániához.

Az Elveszett Alkotmány

Ezeknek az egész magyar társadalmat rengető adóvitáknak archetípusa már megvan a magyar irodalomban. Arany János írta meg Az elveszett alkotmányban. Mulatságos olvasmány ma ez az eposz. Történetileg persze egészen más ma a helyzet, mint volt abban az első reformkorban. Aranynál a legmaradibb magyarok küzdenek az általános adózás ellen. A hős Nemadózy áll szemben a felvilágosult Holnapyakkal. Ámde a fiskus lelke, amikor az adópréshez nyúl, akárcsak a misera plebs contribuens lelke (vagy akár az eladdig kiváltságosaké), ha az adóteher növekedése fenyegeti őket, a történelem bármely korszakában ugyanazt a hagyományos ábrát ölti. A nagy különbség az, hogy ma ebben az adóreform körüli össznemzeti tipródásban nincs többé két tábor: a legfelvilágosultabb haladó elméket is elborítják a bundás indulatok. Egyik se hiszi el, hogy ez a reform afelé a Kánaán felé vezetne, amelyről Petőfi írt akkortájt. Még hogy a „szellem napvilága”… Manapság Széchenyi és Rák Bence összehajol, s ujjukkal az asztalra verve együtt skandálják:

Pedig Széchenyi adózni fog. Nemcsak birtokai után és a miniszteri fizetése után, hanem a Hitel, Világ, Stádium után is. Mily igaza volt Rák Bencének, amikor elképedt Széchenyi írhatnékján: „Valamely Széchenyi nevű gróf írt valamely könyvet (kár volt nem alunnia inkább).”

Húzzuk fülünkre a takarót és álmodjunk szépet!

Jegyzet egy el nem mondott felszólaláshoz

Mit ér ez a mai magyar irodalom?

Kérdésként, nyílt vádként, letorkolásként minduntalan szembetalálkozom ezzel, valahányszor a magyar irodalom valamilyen, szerintünk jogos, igénye fölmerül. Valamivel szívesebb preferálása; az élet drágulásával valamivel jobban lépést tartó honorálása; kiszabadulás abból az adóztatási rendszerből, amely fillérre kimutatott jövedelmünket aszerint a skála szerint adóztatja, amelyet az ellenőrizhetetlen jövedelműek számára állítottak föl; az érdemes művészség és a kiváló művészség kategóriáival járó előnyök megadása íróknak is – ilyen evidens igényeinkre az elhárító vagy halogató választ nemritkán kíséri a megjegyzés: hogy ez az irodalom szürke irodalom, ez a nagyjait már elveszített irodalom nem formálhat jussot előnyökre. Ez a fitymáló vélekedés – utólag – szentesítheti a gazdasági reformoknak a kultúrát sújtó, jó előre – sajna! – be nem kalkulált végzetes kihatásait is. S a lenézés divatos lett. A jobb emberek ezt vallják. És ki tudja: hátha nekik van igazuk. Még egy Weöres Sándor is ezen a nézeten van. Az Új Tükör számára adott interjújában olvasom: „A nagy generáció kihalt, mint annak idején Arany Jánossal, most majd várni kell, amíg Ady Endre kora jön. Egyelőre vákuum van.”

Ha csakugyan így állunk, mire valók volnának a finom mérlegelések, protokoll-listák? Lilliputban nevetséges a kérdés: ki nagyobb? A fazékemberkék között. Epigonvilágban. Vákuumban. Nézzük inkább, hogy ez a vád mennyire helyénvaló. És ha kiderülne, hogy az, akkor ám lássuk, hogy megvannak-e a feltételei, hogy jöjjenek az új Adyk, vagy nincsenek meg, hisz akkor ha jönnének is, csak a Hortobágy poétái lesznek belőlük – káromkodnak, mert mi mást tehetnek, vagy fütyörésznek, mint a kottát nem ismerő dalszerzők. Esetleg nagyot ütnek botjukkal valamelyik szamár fejére…

Fináncarisztokrácia?

A magyar társadalomban jövőre új jelenség fog feltűnni, az a nagyhatalmú és anyagilag (szükségszerűen) kivételezett réteg, melynek hivatása lesz az új adótörvénynek érvényt szerezni – ami nem kis munkával, körültekintéssel jár majd, szembenállva az enyhítést, a maguk szubjektív igazságát és kiskaput kereső megkopasztottakkal.

Milyen nagy lesz ez az új elitréteg? Ezt a szükségletet a Parkinson sokat emlegetett törvényei fogják megszabni.

Érdekes írói feladat lesz majd megfigyelni, hogy ezt a római erkölcs alapján álló réteget hogyan fogják befogadni a már kialakult elitrétegek. Ha nem is gondolunk most oly szövődményekre hajlamos városokra, mint Makó – ahol a riportok szerint a jobb körökben majd mindenki összefügg majd mindenkivel –, azért a többi magyar város se Jeruzsálem.

Ez a neobarokk hierachiát oly híven őriző magyar státusvilág megint gazdagodni fog egy mikszáthi színfolttal.

„Természetesen kevesebbet fizet”

A Magyar Nemzet augusztus 24-i számában olvasom Szendrei Lőrinc riportját: Hogyan adózik egy francia?

Egy házaspárt beszéltet. Ketten évi kétszázezer frankot keresnek. Ebből tizenegyezer frank a jövedelmi adójuk. (A jövedelem nem egészen hat százaléka.) Hozzáfűzik, magyarázatul: „Nekünk két gyerekünk van. Ez valamivel csökkenti az adót. Aki ennél többet nevel, természetesen kevesebbet fizet, és több segélyt kap az államtól.”

Hogyhogy ez nálunk – épp nálunk! – nem volt már az első pillanattól természetes?

Hermes és Apolló egykor (és másutt) testvérek

Hogy az ipar, kereskedelem együtt jár a kultúrával, ezt az erdélyi fejedelmek tudták, Rákóczi Ferencig bezárólag.

Hogy az ipar és a kereskedelem fejlődése együtt jár a kultúráéval, ezt a magyar századforduló minden vezető kapitalistája tudta, és ez a hit (vagy legalább is: divat) átjárta a polgári köröket.

Nálunk, ami sehogyse akar virágozni, nem is igyekszik együttjárni.

De vajon hogy áll ez ma másutt, ahol viszont ma is virágzik az ipar és a kereskedelem?

A karácsonyi L’Express felsorolja az ipar és a kereskedelem hét európai fővárosát: Frankfurt, Rotterdam, Hamburg, München, Milánó, Barcelona, Lyon.

Ők a hét Eurocité.

Fejlődésük fantasztikus. Milánó tíz év alatt a ruhatextildivat exportját 723 százalékkal növelte. Európa irigyelt hét fővárosa – egyik sem székváros, mert nem a politikai hatalom teszi őket naggyá, hanem az ipara és kereskedelme – egyszersmind a kultúra megannyi fellegvára.

Végül is: nincs nagyvárosi fejlődés kultúra nélkül. A hét Eurocité fejedelmei örökségbe kapták a modern katedrálisépítést: a kulturális intézményeket. Frankfurt költségvetésének 11 százaléka az alkotó kultúrára megy. Lyon költségvetésének 20 százaléka. És ezeket a kultúrára fordított közpénzeket még hárommal meg lehet szorozni: ennyit adnak kultúrára a helyi nagyvállalatok.

Így írja a L’Express. Hogy Hongkongban és Budapesten ez most hogy van, arról nem szól a krónika.

Budapesten ez így van

MŰVELŐDÉSI HÁZ ELADÓ. Cikk a Népszabadságban. „A vállalatok mai kulturális kiadásait elsősorban pillanatnyi gazdasági eredményességük, fizetőképességük határozza meg. Ez természetesen erősen torzítja a képet, s remélhetően csak átmenetileg, válságos helyzetbe sodorja a vállalati kapcsolatokban működő művelődési intézményeket. Az új adózás – rendje vagy rendezetlensége – csak még jobban elmélyíti a válságot. A jóléti-kulturális kiadásokat bünteti, a sportcélúakat támogatja… a központi szabályozás méltánytalanul szelektál. Mert a jelenlegi gazdasági érdekeltség amúgy sem ösztönzi arra a vállalatvezetőket, hogy krőzusként szórják a pénzt a dolgozók művelődésére. Éppen ellenkezőleg: a kultúra szakemberei attól tartanak, hogy túlságosan széles körben terjed el az a menedzseri felfogás, amely csak a szűken vett termelési költségeket ismeri el hasznos ráfordításokként. Az »emberi tényező« kulturális kibontakozása helyett az ember csupán mint a termelés eszköze kerül számításba. De vajon akkor nem ugyanoda jutunk, mint ahonnan elindultunk, vagy még ugyanoda sem?”

Honnan is indultunk el? Ki emlékszik?

Talány. Talány…

Még egy esztendeje sincs, hogy hosszú cikksorozatokat, vaskos különszámokat olvashattam Olaszországban nemcsak az egykori ’56-os eseményekről, hanem az új, megragadó, rokonszenves magyar prosperitásról, nyitottságról…

Nem győzték méltatni.

Talány, hogy mi történt azóta. Egy röpke év alatt.

Az bizonyos, hogy a magyar szellemi élet kezdettől fogva gyanúperrel figyelte a „gazdagodjatok meg!” réteg-eufóriáját. Az eredményekért túl drága árnak tartotta, hogy sok erkölcsi érték és szellemi igény került könnyű szívvel kiselejtezésre.

Talány, hogy most ez az új auszteritás miért nem kezdte azzal, hogy felemelte volna az életnek értelmet adó értékeket? Szinte megmagyarázhatatlan, hogy nem akadt senki, aki figyelmeztette volna az adótörvény-javaslat első felskiccelőit, hogy egy nemzethalál kényszerképzetével évszázadok óta magát riogató és mostanában tényleg fogyásnak induló nép ebbeli érzékenységére lehetetlen tekintettel nem lenni.

A traumákat tisztelni illik.

Akkor hát…?

Ominózus feledékenység? Mióta a felejtés mélypszichológiáját feltárták, ez még árulkodóbb tünet a szántszándéknál. A legvalószínűbb, hogy a törvényalkotókat megejtette valamiféle metafizikai becsvágy, hogy egy tértől-időtől független műalkotást hozzanak létre.

Az a közgazdasági szemlélet, amely nem lát túl a közgazdaságon, a maga ügyét is újra meg újra kockáztatja.

Ki nyitja már egyszer ki a szemeket szélesebb látóhatárra? Hogy a szűkkeblű pragmatizmuson túl minden döntésnél átérezze az egészet?

Ahogy egy vers legkisebb töredékében mindig benne van az egész.

Mecenatúra? Szponzorizálás?

A magyar kapitalizmus olyan volt, amilyen, de azt nem lehet mondani róla, hogy közönnyel viseltetett volna a magyar kultúra iránt. Pláne gyanakvással. Pláne ellenséges érzülettel.

Az irodalom és a művészetek pártolása a reformkor örökségeként szállt a kapitalistákra. A főurak eléggé sietve Lemondták ebbeli előkötelességeikről. Hamarább, mint az előjogaikról. A kiegyezés után többé nemigen akadtak Széchenyik, de jöttek a Lánczy Leók, a Hatvanyk, a Kornfeldek, a sok kitűnő műgyűjtő, akik eltartották Nagybányát, a Cserépfalvik, akik a legdrágább papíron kétszínnyomással adták ki a Nagyon fájt, hogy ne fájjon olyan nagyon a költőnek, és még csak el sem árulták neki, hogy csak harminc darab kelt el belőle…

Ha valaki megírná a magyar kapitalizmus művészet- és irodalompártoló tevékenységét, impozáns monográfia kerekedne belőle.

A Baumgarten-díj utolsó kiosztásával zárult ez a korszak, 1948-ban.

Mi lehetett a motívuma a szépen virágzó áldozatkészségnek?

Talán annak a felismerése, hogy a piac törvénye nem kedvez a teremtő géniusznak. S ahelyett, hogy akadémikus vitákat folytattak volna arról, vajon áru-e a művészet, a piaci verseny szellemi alullicitálását maguk a kapitalisták igyekeztek ellensúlyozni az értékek pártfogásával. Saját érdekükben is. Feltehetően volt sejtelmük e régi magyar kapitalistáknak arról, hogy a szigorúan közgazdaságra korlátozott elmék nélkülözik azt a kultúrát és látókört, amely a közgazdasági tevékenységük sikerének is záloga lehet. Így hát a magyar kapitalizmus annakidején néhány csődöt megspórolhatott magának. A pénzvilágban divatba jött a „kultúrérzékenység”. Az egykori bon-mot szerint: Pesten a bankárok költészetről beszélnek, a költők pénzről. Ady, Kosztolányi és József Attila „lázadt szellemük” és beteg testük kínjait legalább jó szanatóriumi körülmények közt szenvedhették, hála mecénásaiknak. De ez csak egyik haszna volt a mecenatúrának. A másik az, hogy az egész kapitalista rendszer ránevelődött, úgy ahogy, a szellemi értékek becsülésére. Tehát nemcsak az számított, hogy Ady és József Attila kapott, hanem az, hogy az iparmágnások és a kis kávésok egyaránt megtanultak áldozni – s ezáltal elfogadtak egy humanista értékrendet.

A nyugati országokban a mecenatúra és a szponzorizálás növekszik – az állami adópolitika ösztönzésére. (A Mozgó Világ júliusi számában Németh Géza számol be erről is a New York-i művészeti életről írva. Léotard, az új francia kulturális miniszter egyik programjának a mecenatúra további növelését emlegette, újabb adókedvezményekkel.)

A régi kapitalista mecenatúra kivesztével, az állam jelenlegi takarékoskodó visszahúzódásával, az új közgazdaság ebbeli szuverén érzéketlenségével a magyar kultúra nemcsak forrásokat veszít, hanem figyelmet, közérdeklődést is – és nehezen lesz módja betölteni hivatását a nemzet életében.

Egy magyar költő és drámaíró jutalma

A Szép Ernő-jutalom. Végre megkapta Domahidy Miklós. Annyit kap, amennyibe Svájcból az iderepülése került. S egy kis hír az újságban. Mégis, gesztus a magasabbra tekintő dráma becsülete védelmében.

Az átadási ünnepségen ott ül egy kis szótlan finom, öreg dáma. Vajon melyik minisztériumi ügyosztályt képviseli? A végén halkan rebeg valamit. Ő: Szép Ernő családja. Ők adják a pénzt. S azt mondja, hogy a napokban leverték a házról Szép Ernő emléktábláját.

„…Hát aki világít, ilyen jutalmat nyér?” – kérdezhetnénk naivul, mint Petőfi Sándorka kérdé édesanyjától.

– Új emléktáblát állítunk – fogadkozik az államtitkár.

Én javasolom, hogy véssék rá azt is, hogy ez az új az ekkor és ekkor állított és az 1992-ben megsemmisült emléktábla pótlása. Leintenek. Nem kell ingerelni az emléktábla-rombolókat. Provokációnak tekintenék, s az újat is levernék.

Igazuk van. Elismerem.

Hazajövet Lengyel Menyhért naplókötetét veszem elő. Mindig a kezem ügyében van. Minden lapja a sajátos drámaíró-lélek megnyilatkozása.

A ’45 eleji feljegyzéseknél nyílik ki. Odahaza még tart Budapest ostroma. S lám, ezt találom benne, a hódolatot Szép Ernő előtt. Amerikában írja:

„Szép Ernőt olvasgatom. Összegyűjtött verseit mintha véletlenül kaptam volna New Yorkban jártamkor, egy barátjától. Első pillanatban belenézve azt hittem Adyhoz s a többiekhez képest jelentéktelen lett – összement kis költő. De amint megnéztem nagy verseit – három-öt nagy költeményét – rájöttem, hogy ez a jelentéktelennek látszó fiú nagy költő volt – istenien bánik a nyelvvel – shakespeare-ien kezeli! Igazán mély fájdalom, nagy pátosz van benne – professzionista költő – nagy hangszerelő! Szegény! – de lehet sajnálni.”

A kötetben itt pontozás jelzi, hogy a többit kihagyták. Majd elmegyek az Irodalmi Múzeumba, úgy tudom, ott megvannak fotómásolatban Lengyel Menyhért összes naplói. Megnézem, mi maradt ki a Szép Ernőről szóló feljegyzés végéről.

Milyen kár, hogy az emléktábla-leszaggatók nem olvassák Lengyel Menyhért naplóit. De hát Tandorit se olvassák – Szép Ernő legodaadóbb rajongóját?

Amikor a költő a földön jár

Gyűjtöm a bizonyítékot, hogy a két háború között az a bizonyos „süket hivatal” is milyen tisztelettudó volt az írók iránt.

Babits és Esztergom címmel megjelent egy kis könyv háromszáz példányban. A Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola tanműhelyében szedték, nyomtatták és kötötték. Dicsérjük érte a szakoktatókat. Tóth Attilát, Kósa Györgynét, Somogyi Lászlót, a vezető szakoktatót: Kerner Nándort. A műszaki vezetőt: Treitz Jánost. És Nagy Lajost, az igazgatót.

A magyar nyomdaiparnak az irodalom ügyétől való elidegenedése időszakában az effajta kiadványok egy felelősségre, érzékenységre nevelt új nyomdászgeneráció reményével kecsegtetnek.

Ebben a kis könyvecskében olvasom az esztergomi napilapban 1934. augusztus 12-én megjelent cikket, s ebben a félénk, de a cikk végén csattanóként ható javaslatot, hogy az esztergomi Elő-hegyet nyári vendégéről Babits-hegynek kéne hivatalosan elnevezni. Babits alig múlt ötvenéves! (S még alig tizenkét éve, hogy feloldották őt a rendőri felügyelet alól.)

Ugyanebben az évben Esztergom városa hivatalosan is ünnepli a költőt. Halálakor pedig a helyi lap felrója a városi vezetőségnek, hogy a Babits-házhoz vezető utat annak idején nem javították meg. S hozzá a példát, hogyan kell a költőt megbecsülni: „Bezzeg Szekszárd, a szülővárosa a vasúti állomásra parádés díszhintaját, sujtásos hajdúval a bakon küldte ki eléje, mikor édesanyjához ellátogatott.” (Hány éves lehetett ekkor Babits?)

Halhatatlan dr. Mariska

Dr. Mariska Vilmost (1844–1912) a Pázmány Péter Tudományegyetem pénzügytani professzorát messze túlélték a vizsgakérdései.

Tulajdonképpen nem volt neki csak egyetlenegy vizsgakérdése, de ezt az egyet három változatban is fel tudta adni. Szerette, ha a kérdése a meglepetés erejével hat a jelöltre.

1. variáns:

Dr. Mariska: Jelölt úr, nézzen ki az ablakon, és mondja meg mit lát.

Jelölt: Adóalanyokat látok, méltóságos uram és adótárgyakat.

Dr. Mariska: Kitűnő, jelölt úr. E felelete meggyőzött arról, hogy ön világos és mélyreható áttekintéssel bír Magyarország jelen állapotáról.

2. variáns:

Dr. Mariska: Jelölt úr, most vigyázzon! Felteszek önnek egy kérdést, amely próbaköve lehet annak, hogy vajon a modern világ kaotikus zűrzavarában is képes-e ön felismerni a lényeget. Tehát tegyük fel, hogy ön felmegy a Gellért-hegyre. Akár választottjával, megengedem. És onnét letekintve a metropolis házrengetegére, lenyűgözi önt – önöket – a grandiózus látvány. Nem kerüli el figyelmét az sem, hogy a milliós főváros lakosságának egy tetemes hányada az utcán és a hidakon közlekedik. Szinte hallani véli a játékszernek ható villamos csilingelését… Mindent összevéve, jelölt úr, mit lát?

Jelölt: Adóalanyokat látok, méltóságos uram és adótárgyakat.

Dr. Mariska: Ez az, jelölt úr! Gratulálok! Ön az államtudományok doktora lesz, kívánom, hogy országos jelentőségű döntések esetén ily biztosan ragadja meg mindig a lényeget.

3. variáns:

Dr. Mariska: Már az ókori filozófusokat foglalkoztatta az objektum és a szubjektum dilemmája. A pénzügytannak erre is pregnáns felelete van. Ha ön reggel a tükörbe néz, jelölt úr, mit lát?

Jelölt: Látok egy adótárgyat, méltóságos uram, mármint a tükröt, és abban látok egy adóalanyt.

Dr. Mariska: Bravó, jelölt úr! Ön felismerte az adótárgy és az adóalany megbonthatatlan kapcsolatát. Ezért nem feledkezhetünk meg mi soha a termékek forgalmi adója mellett a személyi jövedelmi adóról. Ebben van a mi pénzügytanunk mélységes humanizmusa.

Dr. Mariska fiaskója

Hanem egyszer… Amikor a jelölt odament az ablakhoz, a szokásos kérdésre, hogy mit lát, nem felelt. Már ez is furcsa volt. Kicsit furcsa.

Bár dr. Mariskát elkényeztette, hogy évtizedeken át határozott és pattogó válasz jött kérdésére, a jelölt szilenciózus viselkedése kezdetben nem zavarta. Szerette, ha egy jog- és államtudományi hallgató önálló gondolkodással jut el az evidenciához.

– Talán nem lát senkit és semmit odakint?

– De.

– Nos?

A jelölt hallgatott. Egy harminc év körüli férfit látott lent a Károlyi-palota sarkán, épp odasütött a nap, aki a felöltője zsebéből egy kis könyvecskét vett elő. A jelölt felismerte a könyvet, ő is épp tegnap vásárolta meg. Ady új verseskötete volt. S a férfit is felismerte, aki a kötetbe – szinte magától nyílt ki neki – kedvtelve beleolvasott. A jelölt úgy érezte, hogy a sors különös kegye vagy iróniája játszik vele, hogy életének egy ilyen döntő pillanatában látja meg végre azt az embert, akit fölöttébb becsült, Móricz Zsigmondot. Bizonyára a róla magáról szóló Ady-verset olvassa – gondolta a jelölt, s valószínűleg nem is tévedett. Gyönyörű egy vers. Már az első szava is gyönyörű. Az, hogy „Rózsafa-vonóként…”. Az ablaküvegen át hallani vélte a jelölt, hogy odalent annak a mokány-barna férfinak a lelke a napsugárban felzeng, mint egy gordonka…

Dr. Mariska most már segíteni akart a szigorlónak.

– Vegye szemügyre jól azt, akit vagy amit lát, és közölje velünk…

– Azért jó volna, ha odább mennél most, Móricz Zsigmond – de ezt csak magában gondolta a jelölt, és továbbra se szólt. Innét az ablakból mégse akarta volna leadóalanyozni Móricz Zsigmondot. A Pázmány Péter ablakából.

Dr. Mariska, aki 1912-ben már nem volt fiatal, s mint jó fülű ember (a számokhoz és a zenei hangokhoz a tehetség gyakran együtt jár) megérezte, hogy ez a csend nem az idiotizmusnak a tudományegyetemeken oly ismert csendje, ez nem is a magyar parlag hazafias csendje, amelyben – várva amíg a barnaképű mezei jogász megszólal – még a tücsökciripelés is hallható szinte – az a ritkábbik, fenyegető csend, amelyben dac és kihívás ágaskodik. A professzor úgy érezte magát, mint amikor a Nemzeti Színházban ülve Lucifer hallgatásából kénytelen észrevenni, hogy megjelent a tagadás ősi szelleme. Dr. Mariskától e pillanatban nem voltak távol a teremtő Isten gondjai. Veszélyben érezte életművét, amellyel azt a bonyolult és nehezen kormányozható országot, ami a békebeli Magyarország volt egy paradox Monarchiában, mégiscsak sikerült neki egy pofonegyszerű képletben kifejeznie. – E=mc² – mondotta Einstein. – Adóalany és adótárgy – mondotta Mariska, bár nem tudott Einsteinről. (Holott ő is számokkal foglalkozott, és szintén szerette a zenét. Mariska ügyesen zongorált. Einstein hegedült. Kezet foghattak volna.)

Móricz Zsigmond odalent nem mozdult a napos sarokról. A hozzá szóló gyönyörű verset olvasta megbocsáthatóan sokadszorra. A jelölt, akinek szintén nagyon tetszett a vers, magában szinte együtt olvasta a sarkon álldogáló íróval. Memóriájában felfénylettek a hosszú verssorok.

– Jelölt úr, ne várakoztasson minket a válaszadással! – Ez már az elnök hangja volt. – A professzor úr őméltósága kérdése, azt hiszem, érthető volt. Mit lát?

A versben a jelölt már messze tartott. A gordonkaemberből akkor épp lobogó lett. És micsoda lobogó!

– Nyugat csapatának keleti zászlóját látom, méltóságos uraim! – kiáltotta a jelölt. Aztán könnyedén meghajtva magát az elnök felé, sarkon fordult és elment. Nem várta meg, amíg kirúgják.

Dr. Mariska Vilmos még abban az évben elhunyt.

Vizsgakérdését nem vitte a sírba magával.

Most már értem Eduárdot

Szép új világunkról szóló szavakat olvasok egy interjúban Csepeli György szájából. Már a címe is lényeglátó: „Lent Calcutta, fönt New York.” Felsorolja, hogy a piac egérfogójában hányféle túlélési technika vagy végső rúgkapálás áll egy tudós vagy művész rendelkezésére Magyarországon. Idézem a negyediket, a hatástalanságában már szinte komikusat. (Ami után már csak a tragikus megoldások jönnek: ivás, őrület, lesüllyedés, nyugdíj.)

„A negyedik eset az állagvédelem, amely értelmiségi szakszervezeti állásfoglalásban nyilvánul meg. Ha valaki az operaház hegedűse, van kétszáz hegedűs, de a Világbank jelentése szerint elég volna öt, akkor följelenti a Világbankot s kivonul a Parlament elé. Ennek az állagvédelemnek a lényege nem a teljesítmény, nem a professzionalizálódás, hanem az ősiség.”

Találva érzem magam író mivoltomban. Amikor a hegedűst még hegedősnek ejtették, egy brancsban voltunk mind: lantosok, igricek, krónikamondók, bárdok, vak Homéroszok és a Homérosz asztaláról lehulló morzsákat felcsipegető színpadi szerzők.

Voltunk néha szétszóródott kevesek, voltunk néha kétszázan, néha – viccesen szólván – tízmillióan is: magyar költők. Ma is egyre inkább érződik a biggyesztett száj rosszalló hangsúlya, ha valaki a magyar írótestület ezeregyszáz tagját emlegeti. E magas szám rosszallásában talán már benne van a Világbank kritikája (a Kritik der reinen Vernunft), persze tudjuk, hogy a Világbank bokros tennivalói közt a költészetre speciel nem is tud szentelni figyelmet, rábízza a költészetet a művelődési miniszterre, hogy az csak bízza rá a piacgazdaság gyorsan őrlő malmaira.

Ámde visszamenőleg is megvilágosító számomra a hegedűsök látszámcsökkentéséről szóló példa. Elröppenti a balladai homályt Arany verséről: „Ötszáz, bizony, dalolva ment lángsírba, walesi bárd…”

Eduárd vagy Haynau leigázta a walesi tartományt, „kunyhói mind hallgatnak, mint megannyi puszta sír”. Csak a bárdok énekelnek még. Száraz ágon sem fogják be az ajkuk. Hányan vannak? Ötszázan.

A Világbank véleménye szerint – mint az operaházi hegedűsök esetében is – ötszáz bárd túl sok. Egy is túl sok.

Eduárd végre fogja hajtani a drasztikus létszámcsökkentést.

Az a már szinte önfeledt arrogancia…

Az Ezeregyéjszaka meséiben a legmegragadóbb számomra mindig az volt, hogy jönnek a jótékony dzsinnek és a sívó pusztaságban varázslatos gyorsasággal csodás palotát emelnek. Harmadnap hajnalban minden kész, s az első napsugár hanyatt esik és ki is töri a lábát a palota arany kupoláján. Aranyból van a palotának a kapukilincse is s mézesmadzag a húzója. A gruppenszexre méretezett fürdőkád malachitból készült. Reggel már ebben lubickol a palotát tulajdonosként birtokló Közhasznú Társaság vezérkara. A horizonton sűrű tocsikfelhőkben gyűlnek a következő garnitúrák… A palota, viccesen, a Magyar Irodalom Háza nevet fogja viselni.

Hagyjuk ezt a hangot! Elnézést az olvasótól. Én se szeretem az olcsó pamfletstílust. Írói mivoltomban fogott el a keserűség. Ez hozta ki belőlem. És az a már-már önfeledt nyíltság, amellyel beavattak a Magyar Irodalom Házával kapcsolatos hivatalos tervekbe.

Mondhatnám: őslakóként jutottam az anyaghoz.

A PEN Klub már egy esztendeje albérlője a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, a Károlyi-palotában. Ottlétünkkel eleve alátámasztjuk a Magyar Irodalom Háza koncepcióját.

Erre még büszkék is lehetünk.

Engedjenek meg egy szót magunkról. Hogy kitessék keserűségem forrása.

A magyar irodalom határokon túli hírét-nevét, nemzetközi kapcsolatait hetven esztendőn át nem eredménytelenül szolgálta a Magyar PEN Klub, mint a Nemzetközi PEN, az írók szabadságának, az eszmék és művek szabad áramlásának garantálására rendelt nagy és egyetlen írói világszervezet magyar központja. A kultúra lerobbantásával került ez is válságba. Kéry László – amikor a Nagyvilág és a PEN élete mentéséért szaladgálva megtanulta, hogy mit jelent üres kézzel bankvezérektől kidobatni magát – már a közeli szívhaláltól fenyegetve megkért, hogy ha ő nem lesz, próbáljam a Magyar PEN Klubot életben tartani. Elnöknek jelölt, megválasztottak. Nem kis felelősség Kosztolányi, Heltai, Vas István örökét folytatni. Csinálom, hat év óta, ingyért. Ma, amikor Magyarország legkitűnőbb kulturális intézményei s mellettük az életmentő egészségügyi intézmények oldalszámra teregetik ki nyomorúságukat a lapokban (Csak egy százalékot! – Csak egy százalékot!), nem röstellem József Attila-i szóval: „magamat kitakarni”. Ilyenkor, az én koromban, a 80. év küszöbén – ha megéri – az írónak az a cseréptető legyen a gondja, amit műveire még felrakhat. Ezt áldozom fel. Lucidus délelőtti és délutáni óráimmal szponzorálom a PEN Klubot. Együtt a választott és szintén honorárium nélkül dolgozó alelnökökkel. (Hátsó gondolatok elkerülése végett: már a harmadik PEN-világkongresszusról maradok távol, útiköltség híján.) S bár a botor ügyszeretettel vállalt, halmozott tennivalóink nem kevesebbek, mint tíz évvel ezelőtt – sőt! –, a Magyar PEN tíz évvel ezelőtti tizennégy fizetett alkalmazottjából mára maradt egyetlen (az csupán a mi szerencsénk, hogy ez az egy viszont a magyar irodalmi élet egyik legtájékozottabb ismerője, odaadó animátora, az egykori Látóhatár munkatársa). Reformkori elődeink szavajárásával nobile officium számunkra a PEN, ahol nagy horderejű programokat valósíthatunk meg alapítványi támogatással, elsősorban a Friedrich Naumann Stiftungéval, mint az idén – reméljük – hetedszer sorra kerülő Európa-szerte népszerű nemzetközi konferenciánkat A szabadság dzsungelébent, ám a lakbért, postát, takarítást alig tudjuk kifizetni.

Az, hogy „a nemzet napszámosa vagyok”, mint magatartás, mint ethosz a magyar irodalomban ma is éppoly természetes, mint volt a Széchenyik korában.

Ezért olyan viszolyogtató a Magyar Irodalom Házának terveiről tárgyalásra megküldött anyag, amelyben a magyar irodalom végzetesen súlyos problémáinak orvoslásáról édeskeveset olvashattunk, ám annál többet – nagy ügyszeretetre valló részletességgel – az írók feje fölé rendelt Közhasznú Társaság vezetőjének és titkárainak irigylésre méltó fizetéseiről. (Eljátszhatunk a gondolattal, hogy milyen jól járnánk, ha abba az elitbe tartozhatnánk, amelyik nem ír, csak menedzseli az írók házát, vagy egykori Alapját.)

Nem először találkozom a kultúrát „lenyúló” új gazdagokkal. (Ronda, útszéli szó, de adekvát.) Előző székhelyünkön, a Vigadó és irodaház épülettömbjében, ez még az előző kormány idején volt, rapportra rendelt az új földesúr, aki minisztere mellől ejtőernyőzött oda. Szász Imrével, a PEN akkori főtitkárával megjelentünk. – „Maguk hogy képzelik, hogy a magyar Manhattanban csak ötezer forintot fizessenek egy négyzetméterért?” – Ez a mondat az egyoldalú beszélgetés során többször elhangzott, később szállóigévé is lett baráti köreinkben a „magyar Manhattan”. Ebből tanultuk meg, hogy mit jelent a kultúrában a rendszerváltás. No meg az ugyanott hallott mondat: „Melyik most Budapesten a legdrágább autó? Azt kérem.”

A későbbi hasonló találkozások sem értek meglepetésként. Az Olaszországban töltött másfél évtized során megtanultam, hogy ha anyagiakról van szó, a pártok között nem nagy a különbség.

Amikor végighallgatom egy-egy új „omnipotentát” kihívó kötekedéseit, eltűnődhetem, vajon a fiam vagy már az unokám is lehetne talán, s magamban kiszámítom: fizetéséből ugyan mennyi jut arra a félórára, amit az én legorombításomra fordít. Egy ilyen félórát végigülni, s az infarktust erkölcsi fölényérzetünkkel megúszni, ez aztán a nobile officium.

A magyar irodalomnak – a nyomorba süllyedő íróságnak, a kiadásnak, a könyvterjesztésnek, a folyóiratoknak, a könyvtáraknak – sokkal életbevágóbb – és a nemzeti jövő sorsába vágóbb – ügyei vannak most annál, hogy éppen ki tekinti magát az egykori kitelepített edénygyáros Bajza utcai palotája pillanatnyi birtokosának. Hogy ezt a palotát ki bírja, ki marja. Viszont egy biztos: ezt az Eris almáját sem az írók dobták a közvélemény elé. A székházügyektől már csalánkiütést kapó közvélemény előtt ez a hajcihő beleillik a magyar társadalmunkról alkotott összképbe és ügyesen eltakarja a magyar költészet és irodalom – e hétszáz év óta egyetlen épen, tisztán és veretlen maradt nemzeti intézményünk – jelen nyomorúságát és baljós kilátásait.

Szeretnénk, ha a magyar költészet és irodalom igazi problémái iránt ugyanolyan kitűnő jogászi asszisztenciával, ugyanolyan közgazdasági zsenialitással látnánk megnyilatkozni a tettre kész rokonszenvet, amilyennel a Károlyi-palota új főgondnokságát világra bábáskodják.

Különben: fenn az ernyő, nincsen kas.

Különben: az Ezeregyéjszaka aranypalotája sem fogja eltakarni a Magyar Költészet Szegényházát.

Tetten érten

– „Nem piackonform” – mondta valaki ma a rádióban. Könyörtelenül és elutasítólag. Még raccsolt is hozzá, a nyomaték kedvéért.

Úgy éreztem: rólam beszél. Mi lesz, ha a nevem is kimondja?

De megúsztam. Ezúttal megúsztam.

A közvetlen veszély elmúlt. De ez mégis olyasmi volt, amiről József Attila írt: „Az elmúlástól tetten érten…”

Most már hiába.

Ó, ez az én nem-piackonfohm életem!