Damaszkusz felé

A ’45 utáni, oly sokat (egy új aranykort?) ígérő fél évtizedben számos író-költő hirdette az önként felvállalt ideológiai kötelmek közt fellelhető szabadságot. Miért ne? Tudtunk már eleget a dolgoknak, a lélek és a történelem dolgainak, önmaguk ellentétével néha karöltve járó dialektikájáról. Ez se látszott paradoxabbnak, mint „gúzsbakötve táncolni”, amiből a magyar műfordítás remekművei születtek.

A szellem embereinek ezzel az önkéntes szolgálatvállalásával a „kultúrdiktatúra” (ronda jelenséghez elmegy az ilyen fülünket sással metsző szó is) csúnyán visszaélt. Egyre súlyosabb láncokat rakott az elkötelezettjeire. (Tanulságos passzus Karinthy Ferenc posztumusz könyvében, ahol leírja, hogyan kínlódott egy szerkesztőségi szobában, ahová bezárták, hogy a Rajk-tárgyalásról „valami színest” alkosson.)

Magyarországon e kultúrdiktatúrát megsózta-paprikázta a vezetők cinizmusa.

Éreztették az önkéntes elkötelezettekkel, hogy hülye balekok. Lukács és Déry valóban nem szolgáltak rá, hogy buzgó hitteli munkásságuk teljében szégyenfához kötözzék őket. S emlékezetes lett az a bon-mot, amit Révai József Háy Gyulának eresztett meg: „Azt mondják, maga írt egy olyan rossz darabot, hogy nekem muszáj lesz Kossuth-díjat adni rá.” Vagy amikor ugyancsak Révai kicikizte Örkényt, mert túl buzgón regényt írt egy Révai-sugallta témára…

A vasököl szeretett híveinek fügét mutatni.

Ez a cinizmus – melynek jelenségeiből egy új magyar anekdotakincs kitelik – keserű gyógyszer volt, de gyógyszer volt.

Ami az elkötelezettségben spontán hit volt, azt ölte ki. S ennek a hitnek hirtelen elpárolgása az író egyszemélyes felelősségét ébresztette fel, a megtisztulásnak, a penitenciának, az újrakezdésnek sóvár óhajtását, amelyből aztán a magyar irodalom néhány nagyszerű remekműve született. A Sirály, az Oszlopos Simeon, Déry novellái, Örkény Egypercesei…