A nagy Pán ismételt halála

Nem győzzük idézni – szinte közhely már – Ady szavát: minden Egész eltörött.

Valami korunkbeli világ-kizökkenésre utal, amely vagy a valóságban, vagy az emberiség (talán csak a közép-európai emberiség) tudatában ment végbe…

Talán abba a trauma-sorba tartozik ez, amely a kiűzetéssel kezdődött (a kiűzetéssel a Paradicsomból) – s azóta új meg új megfogalmazásban visszatér a kirekesztettség, elárvultság, a végzet elkerülhetetlenségének a képeiben. Valamelyik utolsó előtti megfogalmazása volt az, amelyet Nietzsche röppentett föl: „meghalt az Isten!”

Hogy az isten-halál a századvégen a „levegőben volt”, mutatja, hogy a nietzschei kijelentéssel tartalomban-formában egyező verssor Reviczky Gyulától, Magyarországon divatos és sokat idézett mondássá lett: „meghalt a nagy Pán! a nagy Pán halott.” Nietzsche és Reviczky után, hogy ez a formula hogyan köröz egyre immár tragikoburleszk szférákba le – megőrizve az isten-halálról szóló üzenetet – hadd jegyezzem le azt a történetet, amelyet Faludy Györgytől hallottam 1956-ban, s amelynek naturalisztikus elemei az abszurdumok hitelével hatnak – csak egy vakvágányon közlekedő történelem tud ilyeket produkálni: a recski munkatáborban a rabok egyetlen információs forrása a táborból kifolyó szennyvízből alkalomadtán kihalászható és megszárogatott újságdarabok voltak, amelyek az őrszemélyzet illemhelyéről indultak útnak intermittáló sorozatokban. Ezek – mintán megszárogatták őket – kinyitották a horizontot a világ eseményeire. Ilyen úton jutottak egyszer ahhoz az információhoz is, hogy Sztálin nincs többé az élők sorában.

Ennek a közérdekű hírnek a továbbadására szolgált aztán Reviczky verse, amelynek isten-halálról szóló sora egyfajta köszöntéssé vált a rabok közt: „Meghalt a nagy Pán!” – amelyre a fogadjisten volt: „A nagy Pán halott.”