„Fordulása élt s volt világnak”

Amit gyermekkoromban az első világháborúról odahaza hallottam – a montenegrói olasz, orosz fronton járt nagybácsiktól, meg az ott eltemetett nagybácsikról –, a szavak, a tények ugyanolyan szavak és tények voltak, mint azok, amelyeket az Érdekes Újság sárgult számaiban olvashattam (vagy fényképein megcsodálhattam), ha a padláson vagy sufnikban kutatva efféle háborús kincsekre bukkantam. – „A Lacikát álmában vágta kettőbe a srapnel, épp László nap éjszakáján a Monte San Michelén.” – „Ilonka önkéntes ápolónő volt, és a kórházban ismerkedett össze jövendőbelijével.” – „Géza nagyon hamar megkapta a Signum Laudist.”

De a nők hangjában, amikor ezekről beszéltek (és az anyám leveleiben, amelyek a címzettek halála után lassanként hozzám visszakerülgetnek), a szavakon és tényeken túl csillapíthatatlan riadalommal remegett a kérdés: hogy tulajdonképpen mi is történik?

És ennek a riadalomnak csak első pillanata volt az a távirat anyám kezében. László-nap másnapján, a hősi (miért hősi?) halál hírével, s azonmód elájulása a nyitott ajtóban, mert utána a riadalom lopva és kitartóan továbbgyűrűzött, s a gyászhírre körülbelül kilenc hónapra született fia jövendő sorsát, majd ’56 nyarán (Váradról immár Pestre is utazhatván) kétesztendős unokája sorsát örvénylette körül titkolt, mély aggodalommal: hogy mi várhat rájuk is ebben az 1914 nyara óta felfordult világban?

Mert hogy a Nagy Forduló akkor volt, ’14 nyarán, azt a nők (legalábbis errefelé Közép-Európában) pontosan tudták.

Olvastam én már gyermekkoromban és azóta is sok háborús verset és regényt, színdarabot. Gyóni Gézát és Babitsot, Remarque-ot és Zilahyt, Bródyt és Barta Lajost. Mind olyan volt – a szavak, a tények, a képek –, mint az Érdekes Újság közleményei. Megrázó, lélekemelő, részvétet ébresztő művek. Semmi több.

Hiányzott belőlük az a következő generációk sorsára is kiható riadalom…

Csak Ady verseiben találtam meg ezt.

Igen. Emlékezés egy nyár-éjszakára. Abban igen.

És még valahol.

A dolgoknak abban az újragondolásában, amelyet Freud vitt végbe az első háború alatt, amikor az egyszer már szépen kiépített és a világgal végre elfogadott rendszerébe, mely a kéj-princípium köré kristályosodott, beiktatott egy új princípiumot, a halálét.

Példátlan önkritikára vall ez! Addigi életművének szellemi fél-öngyilkossága!

Átszerelt egy egész világképet – a sajátját, a vele együtt felépülőt – monizmusból dualistára. – „Ezentúl számot kell vetnetek a Semmi kísértéseivel” – kezdte tanítani. Őt már nem érhette volna váratlanul még egy atomháború sem.

Ezt a két tettet – Adyét, aki a Léda-versek után, a tegnapi tegnap igéje után háborús verseit írja, s a Freudét, aki kifürkészte, hogy mi van a kéj-princípiumon túl – jelentőségükben és jelentésükben is – egymáshoz hasonlóknak érzem.