„Az én koromban”

„Fordulása élt s volt világnak”

Amit gyermekkoromban az első világháborúról odahaza hallottam – a montenegrói olasz, orosz fronton járt nagybácsiktól, meg az ott eltemetett nagybácsikról –, a szavak, a tények ugyanolyan szavak és tények voltak, mint azok, amelyeket az Érdekes Újság sárgult számaiban olvashattam (vagy fényképein megcsodálhattam), ha a padláson vagy sufnikban kutatva efféle háborús kincsekre bukkantam. – „A Lacikát álmában vágta kettőbe a srapnel, épp László nap éjszakáján a Monte San Michelén.” – „Ilonka önkéntes ápolónő volt, és a kórházban ismerkedett össze jövendőbelijével.” – „Géza nagyon hamar megkapta a Signum Laudist.”

De a nők hangjában, amikor ezekről beszéltek (és az anyám leveleiben, amelyek a címzettek halála után lassanként hozzám visszakerülgetnek), a szavakon és tényeken túl csillapíthatatlan riadalommal remegett a kérdés: hogy tulajdonképpen mi is történik?

És ennek a riadalomnak csak első pillanata volt az a távirat anyám kezében. László-nap másnapján, a hősi (miért hősi?) halál hírével, s azonmód elájulása a nyitott ajtóban, mert utána a riadalom lopva és kitartóan továbbgyűrűzött, s a gyászhírre körülbelül kilenc hónapra született fia jövendő sorsát, majd ’56 nyarán (Váradról immár Pestre is utazhatván) kétesztendős unokája sorsát örvénylette körül titkolt, mély aggodalommal: hogy mi várhat rájuk is ebben az 1914 nyara óta felfordult világban?

Mert hogy a Nagy Forduló akkor volt, ’14 nyarán, azt a nők (legalábbis errefelé Közép-Európában) pontosan tudták.

Olvastam én már gyermekkoromban és azóta is sok háborús verset és regényt, színdarabot. Gyóni Gézát és Babitsot, Remarque-ot és Zilahyt, Bródyt és Barta Lajost. Mind olyan volt – a szavak, a tények, a képek –, mint az Érdekes Újság közleményei. Megrázó, lélekemelő, részvétet ébresztő művek. Semmi több.

Hiányzott belőlük az a következő generációk sorsára is kiható riadalom…

Csak Ady verseiben találtam meg ezt.

Igen. Emlékezés egy nyár-éjszakára. Abban igen.

És még valahol.

A dolgoknak abban az újragondolásában, amelyet Freud vitt végbe az első háború alatt, amikor az egyszer már szépen kiépített és a világgal végre elfogadott rendszerébe, mely a kéj-princípium köré kristályosodott, beiktatott egy új princípiumot, a halálét.

Példátlan önkritikára vall ez! Addigi életművének szellemi fél-öngyilkossága!

Átszerelt egy egész világképet – a sajátját, a vele együtt felépülőt – monizmusból dualistára. – „Ezentúl számot kell vetnetek a Semmi kísértéseivel” – kezdte tanítani. Őt már nem érhette volna váratlanul még egy atomháború sem.

Ezt a két tettet – Adyét, aki a Léda-versek után, a tegnapi tegnap igéje után háborús verseit írja, s a Freudét, aki kifürkészte, hogy mi van a kéj-princípiumon túl – jelentőségükben és jelentésükben is – egymáshoz hasonlóknak érzem.

A béke ügyének eredendő gyengesége

Akik a háborút csinálják, azok az ősöknek engedelmeskednek. Akik a békét akarják csinálni: a fiaikért tennék. És döntéseinkben az ősök szavának mindig nagyobb nyomatéka van az utódokénál.

A háborús párt ezért szokott erősebb lenni a békepártnál.

Vértelen és véres szavak

„Mennyivel nehezebb békét csinálni, mint háborút” – írja egy fiatal angol történész, Edward P. Thompson Túl a hidegháborún című eredeti, azaz magától értődő gondolatokban gazdag tanulmányában. Ehhez az írók hozzáfűzhetik tapasztalatukat: mennyivel nehezebb a békét hirdetni, a megértést, mint a háborút hirdetni, agresszivitást.

Jó ezer év alatt nem kopott a varázsa a középkori német kódexből elővillanó, egyik legelső édesanyanyelvi emlékünknek: – „Noboszd meg!”

A nagy Pán ismételt halála

Nem győzzük idézni – szinte közhely már – Ady szavát: minden Egész eltörött.

Valami korunkbeli világ-kizökkenésre utal, amely vagy a valóságban, vagy az emberiség (talán csak a közép-európai emberiség) tudatában ment végbe…

Talán abba a trauma-sorba tartozik ez, amely a kiűzetéssel kezdődött (a kiűzetéssel a Paradicsomból) – s azóta új meg új megfogalmazásban visszatér a kirekesztettség, elárvultság, a végzet elkerülhetetlenségének a képeiben. Valamelyik utolsó előtti megfogalmazása volt az, amelyet Nietzsche röppentett föl: „meghalt az Isten!”

Hogy az isten-halál a századvégen a „levegőben volt”, mutatja, hogy a nietzschei kijelentéssel tartalomban-formában egyező verssor Reviczky Gyulától, Magyarországon divatos és sokat idézett mondássá lett: „meghalt a nagy Pán! a nagy Pán halott.” Nietzsche és Reviczky után, hogy ez a formula hogyan köröz egyre immár tragikoburleszk szférákba le – megőrizve az isten-halálról szóló üzenetet – hadd jegyezzem le azt a történetet, amelyet Faludy Györgytől hallottam 1956-ban, s amelynek naturalisztikus elemei az abszurdumok hitelével hatnak – csak egy vakvágányon közlekedő történelem tud ilyeket produkálni: a recski munkatáborban a rabok egyetlen információs forrása a táborból kifolyó szennyvízből alkalomadtán kihalászható és megszárogatott újságdarabok voltak, amelyek az őrszemélyzet illemhelyéről indultak útnak intermittáló sorozatokban. Ezek – mintán megszárogatták őket – kinyitották a horizontot a világ eseményeire. Ilyen úton jutottak egyszer ahhoz az információhoz is, hogy Sztálin nincs többé az élők sorában.

Ennek a közérdekű hírnek a továbbadására szolgált aztán Reviczky verse, amelynek isten-halálról szóló sora egyfajta köszöntéssé vált a rabok közt: „Meghalt a nagy Pán!” – amelyre a fogadjisten volt: „A nagy Pán halott.”

Damaszkusz felé

A ’45 utáni, oly sokat (egy új aranykort?) ígérő fél évtizedben számos író-költő hirdette az önként felvállalt ideológiai kötelmek közt fellelhető szabadságot. Miért ne? Tudtunk már eleget a dolgoknak, a lélek és a történelem dolgainak, önmaguk ellentétével néha karöltve járó dialektikájáról. Ez se látszott paradoxabbnak, mint „gúzsbakötve táncolni”, amiből a magyar műfordítás remekművei születtek.

A szellem embereinek ezzel az önkéntes szolgálatvállalásával a „kultúrdiktatúra” (ronda jelenséghez elmegy az ilyen fülünket sással metsző szó is) csúnyán visszaélt. Egyre súlyosabb láncokat rakott az elkötelezettjeire. (Tanulságos passzus Karinthy Ferenc posztumusz könyvében, ahol leírja, hogyan kínlódott egy szerkesztőségi szobában, ahová bezárták, hogy a Rajk-tárgyalásról „valami színest” alkosson.)

Magyarországon e kultúrdiktatúrát megsózta-paprikázta a vezetők cinizmusa.

Éreztették az önkéntes elkötelezettekkel, hogy hülye balekok. Lukács és Déry valóban nem szolgáltak rá, hogy buzgó hitteli munkásságuk teljében szégyenfához kötözzék őket. S emlékezetes lett az a bon-mot, amit Révai József Háy Gyulának eresztett meg: „Azt mondják, maga írt egy olyan rossz darabot, hogy nekem muszáj lesz Kossuth-díjat adni rá.” Vagy amikor ugyancsak Révai kicikizte Örkényt, mert túl buzgón regényt írt egy Révai-sugallta témára…

A vasököl szeretett híveinek fügét mutatni.

Ez a cinizmus – melynek jelenségeiből egy új magyar anekdotakincs kitelik – keserű gyógyszer volt, de gyógyszer volt.

Ami az elkötelezettségben spontán hit volt, azt ölte ki. S ennek a hitnek hirtelen elpárolgása az író egyszemélyes felelősségét ébresztette fel, a megtisztulásnak, a penitenciának, az újrakezdésnek sóvár óhajtását, amelyből aztán a magyar irodalom néhány nagyszerű remekműve született. A Sirály, az Oszlopos Simeon, Déry novellái, Örkény Egypercesei…

„Meglátjátok az Ember Fiának a jelét…”

Húsz év óta szaporábban tűnik fel ez a jel.

Szakonyi darabjában a csodatevő Emberfi jelzi e korszak kezdetét.

Utána jött mint hajviselet, azután mit a keresztre feszített nép megtestesülése a Csíksomlyói Passióban és a Kreolmisében… Aztán a globalizált Szupersztár.

A Mozgó Világ legújabb számában több istenes vers is szól róla. Az Erdélyi Sándoré, a Szentmihályi Szabó Péteré, a Bodnár Istváné.

Nem vagyok hívő, de minduntalan belebotlom én is a Szentháromság valamelyik tagjába. Úgy látszik, megkerülhetetlenek. Az ellentmondást feloldotta számomra Baudelaire egy zseniális sora: „Isten az egyetlen lény, akinek nem muszáj léteznie ahhoz, hogy uralkodjék.” (A Mon coeur mis à nu legelején írta le ezt a Pascalon túllépő maximát.)

„Mint lyukban megriadt egérke”

Az új francia pedagógiai reform (1979) már abból az alapelvből született, hogy a tanító nénik és tanító bácsik a következő évezred polgárait nevelik… Ilyen új tárgyakat vezettek be az elemibe: „Tértan”. (Magyarra fordítva már ez is szörnyen hangzik, franciául sokat ígérő: „Apprendre l’espace”.) Mire szolgál ez? Kinyitni gyerekek szemét, felébreszteni az érzékenységüket a tér formáira és felébreszteni az alkotókedvet bennük, hogy építsenek maguk körül új tereket. Láttam egy képet: egy gyereket bezártak egy nagy dobozba, aztán lyukat szakítottak neki, épp hogy kinézhessen. Tanulja meg, mi az ablak.

Az új tanagyag fontos pontja: „A kívül-belül dialektikája.”

Ebből el is lehet bukni.

A magyar gyerekek ezt – mint annyi mást – költészetben tanulják. József Attilától.

A kívül-belül fenyegető halált. A kívül-belül megteremtendő harmóniát.

*

(De a francia gyerekeket se kell félteni, hogy a tértanuk merő mértanná lesz. A didaktikai vezérfonal felhívja a pedagógusok figyelmét a tér élményét közvetítő versekre: Rimbaud, Baudelaire, Rilke, Apollinaire verseire.

Fegyelmezett ellenfelek

Claude Bourdet-ék asztalán egy kiadványt látok, dokumentumokkal, képekkel: az amerikai vegyi fegyverek pusztításairól Vietnamban.

Mondom, hogy otthon ezek a részletek ismeretlenek.

– Természetesen ismeretlenek. Miért is terjesszék őket? Ha úgy alakul, hogy háborúzniok kell az amerikaiakkal: semmi szükség rá, hogy az amerikai fegyverek pusztításait előre lássák, ha meg úgy alakul, hogy kibékülnek velük, miért támasszon akadályt az erkölcsi felháborodás efféle képek láttán. A vietnami háborúval kapcsolatban ezért helyesebb megmaradni a protokolláris deklarációknál. Különben: így volt lehetséges az a világcsoda, hogy akadt egy ország ezen a földön, ahol az odaérkező Nixon ünneplését egyetlen protestáló hang se zavarta meg, s ez természetesen egy úgynevezett népi demokrácia volt.

Rulett-szisztémák

Ha Reagen elnök lesz, R. Allen lesz az ő Kissingere. Ezt írják a lapok. A L’Europeo interjút közölt a leendő szuperdiplomatával.

Az újságíró utolsó kérdése a sok kardcsörtetés hallatán: „Ha kitörne a háború, mit gondol, fog-e győzni az Egyesült Államok?”

Allen válasza beleillenék a Falanszter-szín félelmetesen naiv, tudományba öltöztetett abszurditásai közé.

„– Több száz kiváló specialista tanulmányozta most ezt a kérdést. Jövő héten készen lesznek a munkájukkal, és én átadom Reagennek a válaszukat.”

Az a több száz tudós menthetetlenül azt fogja mondani, amit megrendelője óhajt, világos. Teljesen mindegy, hogy ilyen kérdésben Nobel-díjas tudósokat vagy béljósokat kérdeznek-e meg.

*

Mi a veszélyesebb? A tudományos nagyképűség-e avagy az absztrakt elmejáték?

Az új Kissinger így folytatja: „Igazából a probléma nem is az, hogy az atomháborúban mi fogunk-e nyerni vagy nem mi, hanem az, hogy vegyük tudomásul: ellenfeleink katonai doktrínájának az alapja az a feltételezés, mely szerint egyáltalán lehetséges nyerni valamelyik félnek egy atomháborúban…”

Furcsa nyár

Milánó felől érkeztem ma Firenzébe. Zsebemben még a tegnapi Corriere della Sera, amit a repülőtéren vettem, hogy lássam, miről írnak a lapok Olaszországban. Az első oldalon sportszenzáció: „A Szovjetunió lehengerelte Magyarországot.” Alatta elemzés a tudomány és a technológia most kipattant kríziséről. Katasztrófák sora ez az év. Január: Challanger; április: Titán 2 D, mindjárt utána Csernobil; május 4.: Thor Delta; május 31.: Ariadne, s ma pedig Nyugat-Németországban szökött ki sugárterhes gáz egy reaktorból…

„E robbanásokkal együtt felrobbant minden statisztika is: az űrkutatás történetében ilyen még nem volt. Négyszáz százalékos a sikertelenség.”

S egy olasz asztronautajelölt, aki most készül első útjára az űrbe (nomen est omen: Cristiano Cosmovici) nyilatkozik: „Ezeket a sikertelenségeket nem lehet csupán a véletlennel magyarázni.”

Egy új kan Báthory Erzsébet Spanyolországból

Az ötéves kislány nagymamája a rendőrségre szaladt, azzal hogy Medina hercege – Spanyolország legnagyobb földbirtokosa – elraboltatta az unokáját és most sevillai palotájában szórakozik vele. Megtalálták a taxist, aki a kislányt vitte. A rendőrök becsengettek a hercegnél, aki éppen fürdette a kislányt, és már egy csomó aktfotót készített is róla.

A herceg azzal védekezett, hogy ő nem feudális szeszélyből („jus primissimae noctis”) hozat a lakására kislányokat, hanem törvényileg megengedett üzleti tevékenységet folytat, ugyanis egy illatszergyárnak dolgozik, és most épp az új gyermekszappan publicitási hadjáratához készít reklámfotókat. Arra a vádra pedig, hogy a gyerekeket felhajtó prostituáltakat kábítószerrel fizeti, szintén megvolt a lefegyverző válasza: mint Spanyolország legkatolikusabb családjának sarja, krisztusi érzülettől hajtva sietett az éjszakai élet tokszikodipendenciában vergődő elesettjeinek a segítségére.

A herceg fejére az ügyész 43 év börtönbüntetést kért. – „Ezt kikérem magamnak!” – kiáltotta a herceg és elájult. A tárgyalás tart.

A Holnap Hőse

Minden újság címlapján ma a Halley-üstökös.

A Kométa.

Húszezer év óta jár vissza (csak? ilyen fiatal?), tehát egyidős lehet azzal, amit a Földön emberi kultúrának nevezünk.

Mostantól, hogy az elébe küldött szonda, a „Giotto” elhúzott mellette – szinte érintve a centrumát („Halley csókot váltott Giottóval”) –, bizonyára elveszíti baljós jellegét. Hogy háborút hoz? Katasztrófákat? Világvégét? Atomfelhőt?…

Vége ezeknek a régi babonáknak.

Letapogattuk, szinte a két kezünkkel.

Nincs mit félni tőle.

A firenzei lap hetedik oldalán zöld bokrok mögül egy terepszín siheder fogja rám a golyószórót. Fölötte többhasábos cím: „Ébred a fiatalok közt az egyenruha varázsa.” Riport, statisztika, vezércikk – mind ezt hajtja: divatba jön a Holnap Hőse – ahol is a Holnap nem valami Ady-reminiszcencia, hanem a Csillagok Háborúja másnapja: a Day after.

A Holnap Hőse az lesz, aki megéri a Day after-t.

A világvége utáni napot.

A túlélő.

Aki majd efféle szalamandra-gúnyában sértetlenül kilép a tűzözönből. („Ama nap a harag napja – A világot lángba dobja…”)

Ő lesz az abszolút sikerember.

Házadban atombunker, sugárzás ellen védő felszerelés, a jég alatt és a jég hátán is megélő agresszivitás („szomszédimat már mind agyonverém” – mondja majd a vörös egyenlítői nap alatt a diadalmasan akklimatizálódó Eszkimó), mindez kell ahhoz, hogy már ma a Holnap Hősének tekinthesd magad.

Filmek sorozatában ültetik eléd ezt az öntudatot.

A La Nazione – e jelenséget elemezve – azt írja, hogy a Rambo-filmek hatása alatt – vagy inkább ezek hatása alatt is viharosan emelkedik a katonaiskolákba és a fegyveres testületekbe jelentkező fiatalok száma. S idézi a statisztikákat.

A fiatalság nem akar többet tudni a ’68-as eszményekről… Hogy a puskacsőbe virágot dugjon? Ezen túl vagyunk, végre valahára!

Lehet, hogy ezt súgta meg az űrszonda az üstökösnek találkozásuk intim pillanatában. Lesz még itt „csillag esik, föld reng…”…Szent János olyat nem látott.

Európa elhagyott oltárai

A Le Nouvel Observateur-ben René Girard elemzi, minek köszönhető, hogy a világ az angolszász ízlés, mentalitás, nyelv jegyében egységesül.

Elamerikanizálódásunk okát abban látja, hogy a francia (az európai) értelmiség csupa olyan hitnek lett vallója, amely összeomlott.

Tetten érten olvasom ezt.

Vagy azért kell szégyenkeznem, hogy miféle divatjamúlt istenek oltárai körül sündörögtem, vagy még inkább azért: ha igen, miért csak fél szívvel?

A világ reménysége

56-ban Budapesten a Földművelési Minisztérium tetejéről…

68-ban Párizsban és Prágában…

89-ben Pekingben a Mennyei Béke Terén…

Mindig ugyanazok.

Mindig ugyanazokat.

A világ lelkiismerete

56-ban világszerte tüntettek Budapest miatt.

68-ban világszerte tüntettek Párizs miatt, Prága miatt.

89-ben Peking miatt.

Mára mintha kihunyt volna a világ lelkiismerete.

Az utcán a forgalom ugyanolyan, mint máskor.

Elhagyott oltárok – menekülő papok

A szocialistáknak – bármi történt – egyszer még (máris?) mentségükre fog szolgálni, ha ügyük tűzijátékos bukása után a nyomorúság növekszik a földön. Isten ne adja ezt – de úgy látszik, adja. Menthetetlen bűnük marad, persze, hogy kompromittálták a világ reménységét.

A marxizmus ideológusai ellen azonban a zsigereim tiltakoznak. Holott nekik vér csak itt-ott tapad a kezükhöz. De a Szellemnek az az eufóriás buzgalma a máglyák tüzei élesztésében, aztán ahogy most visszaszívják a kifújt levegőt…

Nem tanulnak az egykori márkinőktől: – „Elhagyott oltárnak is lehet mártírja…”

Böffen Tóbiás naplóiból

Nem e világra termettem

A betlehemi jászol láttán megkap az áhítat, sírni és nevetni tudnék egyszerre, ám ha kereszténydemokrata szenátornak vagy miniszternek méltóztatik elbeszélgetni velem (ilyesmi persze csak Olaszországban fordulhat elő), elfut a voltéri szarkazmus. Ha Illyés trónja követelői verik az asztalt, Arany Jánoshoz folyamodom. S ha Lukács árvái heideggerizálnak és derridáznak: akkor századszor elolvasom Illyéstől A lélekbúvárt, az ideológiák izgága neofitáiról…

A homéroszi modell

Ott Ilion mezein a görög és a trósz mind beleadta a lelkét abba a harcba. A legtöbben ki is lehelték. A féktelen Proteszilaosz volt az első hősi halott. Volt, aki kardjába dőlt, mint Ajasz. Volt, akit konstruált perben elveszejtettek, mint Palamedeszt. Volt, aki többet ért el ésszel, mint erővel, Ulysses.

A legszebb asszonyok és a legszebb fiúk hevítették a harci kedvet: Heléna, Patroklosz. Hekuba királynői fájdalma még majd a dán királyi udvarban is könnyeket fakaszt…

És ezek mind, ezek az oly nagyon halandók, szegények, mind-mind csak bábok voltak az istenek kezében. Mert minden ott dőlt el az Olimpuszon. Odafent ez nem harc volt, csak civódás, a halhatatlanok hecce. Presztízsügyek és féltékenységi ügy, legföljebb. A hősök, ott Ilion mezein, csupán az istenek kliensei voltak, favoritjai, áldozatai.

Ami most Szarajevó környékén zajlik, hasonló ábrát mutat.

Az olimpusziak civódnak, és a halandók a fűbe harapnak.

Déjà vu

Olaszországban, a választások után leesett állal bámulhatták a szavazók (a 60-as, 70-es, 80-as években), hogy az általános harács eltünteti a pártkülönbségeket. Kormánypárt és ellenzék együtt szavaz, ha bármelyikük peches képviselőjét – ki tetten érni hagyta magát valami eltussolhatatlan korrupciós botrányban – menteni kellett a kiadatástól. Mintha a választások előtt az ádáz ellenfelek beavatott vezetői gentleman’s agreement-et kötöttek volna… Ugyanilyen nemzeti egység nyilatkozott meg, amikor a nagyvállalatok érdekét veszélyeztette valami naiv törvényjavaslat. Például az, hogy kiskorúakat ne legyen szabad megcélozni a televízió reklámhadjárataiban. Szép őszfejű, a római erkölcs talpkövén álló szenátorok – kicsit vöröslő tarkóval – szavaztak a szabadság ilyetén korlátozása ellen. Közeledett a karácsony: a gyerekeket informálni kell, hogy mit kérjenek a Jézuskától.

Engem Magyarországon már nem érhet meglepetés.

Nincs szükség Sztálinra – győzött Pavlov

Nem lehallgatni kell az állampolgárt. (Költséges.) Pláne, hogy az állampolgárt, ily módon kifürkészett nézeteiért, lecsukni-száműzni-kivégezni is kell.

Mit kell tehát az állampolgárral csinálni? Hagyni, hogy tenyésszen a maga kedvére? Hogy gondoljon, amit akar? Ezt azért mégse. A munkanapjai közti szabadidejében kell az állampolgár elméjét – számára élvezetet nyújtó módon – belepni. Hogy ha akarna, akkor se tudjon kitörni egyetlen vágya, egyetlen gondolata se az alól a határtalannak tetsző bura alól, amelynek a belső héján mászkálhat az állampolgár egy életen át a szabadság érzetével.

Feltételes reflexeit kell tehát kezessé tenni a számára adott fogyasztható javak választékterében, ahol is az állampolgár bármit mond, tesz, vesz vagy gondol, a stabil világrend rábólinthat – mint Arany János versében a bíró –, „nekem fütyöl”.

„Az eleve elrendelés…”

Az eddigi diktatúrák feltételezték, hogy van szabad akaratom, ha csak egy szikrányi is.

Megbecsülésük jelének vélhettem, hogy költséges technikákkal és jól megfizetett besúgókkal figyelmet tanúsítottak az iránt, hogy mi jár vajon a fejemben. S aztán az az egész propagandaapparátus, hogy kiverje a fejemből.

A besúgók, verőlegények és Tökmorzsoló Márikák most átképezhették magukat információs szakemberekké. A véleményem többé már nem érdekes. Hisz készen van (volt), mielőtt az eszembe jutott volna.

Tetemrehívás

Kétszeri mondást – százszorit! – lebűvölten hallgat el. Mint egy eszelős Kund Abigél.

Csillagok és műholdak alatt ül az immár szatellita emberiség, és egyenletesen csepeg fejére az egyenhír.

Engedelmesen iszogatja azt a sört, amelynek márkája harmatos dobozban fel-feltűnik a képernyőn.

Tudata szűkül, szótára szürkül, érzelemvilága a filmgyári szabványokhoz alkalmazkodik, vágyai távirányítottak, és magasabbra törő akaratát lebénítja valami paralízis progresszíva.

Egy kultúrája vesztett nemzet kérdi

Az Adáshiba szerzőjének

Vajon ha nem találják fel a televíziót, hány évszázaddal később teljesül be rajtunk Herder jóslata?

Posztmodern

1. Világvégtünetek közé beszórt viszketőpor.

2. Euforisztikus ingereket keltő produktum, mely feltehetően figyelemelterelő szándékkal került széleskörű forgalmazásra.

Minek nevezzelek?

„Bankó a bombarobbanás” – elegánsan, hangfogóval vívták ki az amerikaiak a győzelmet a vörösökön ebben a harmadik világháborúban, amelynek vége megint a rossz oldalon állva talált minket. És megint csak éljenezzük a fölszabadulásunkat, talán valamicskét több reménnyel, mint ’18-ban vagy ’45-ben.

Azok után jött Trianon és Jalta.

Vajon mi lesz a neve ennek a harmadik világbékénknek? „Miserrimam servitutem pacem apellant.” Így mondá az efféle Pax Romanákra egykor Tacitus.

Táblabíróvilág-korabeli bölcsesség

Betyárból lesz a legjobb pandúr.

Vörösdiplomás közgazdászból a legjobb bankár.

(Ez így, persze, banális bon-mot. A magyarázat rá – mégis – meggondolkoztató. Talán ez: a Harwardon végzett üzletember a piaci gondolkodás mellett beidegzi a kapitalizmus etoszát is, amely – számtalan összetevőjével – nemes gátlásként érezteti hatását egész életében… A Lenin-egyetem egykori diákjai bevésték lelkükbe a kapitalista ellenségképét, a profitra éhes gátlástalan szörny karikatúráját. S amikor ölükbe hull a Tőke, betéve tudják a modellt, amelyhez fölényesen tarthatják maguk).

Varietas delectat

A hetilap borítékja címlapján egy négy-öt éves kislány, fején nyersvászonból kötözött koszorú, azon hat terméskő. Két karján vállig visszahull a vörös köntös ujja, s kezei karcsú virágszálként nyúlnak fel a terméskövekhez, rájuk tapadnak, mint az inda, hogy megtartsák őket a fején. A súly, amit visel, látnivalóan több a gyermek testesúlyánál.

A lap borítója hátsó oldalán klasszikus szépségű fotómodell, átlátszó fekete hálóingben magához szorít egy hatalmas PARFUM N°5 CHANEL PARIS feliratú négyszögletes üveget, csiszolt üvegdugóval. Ő a fején gyönyörű barna hajzuhatagot és két hatalmas igazgyöngyöt visel. A gyöngyöket a fülében.

A két női kép: két véglet. Egy rabszolga-társadalom (maradvány? vagy csak most kezdődik igazán?) és egy fogyasztói társadalom. Egymással szemben, ugyanegy borítékpapíron. Ugyanegy valóság színe-visszája.

A lapból megtudjuk, hogy a fején terméskövet hordó kiskorú leányka, miként több millió lánypajtása, nemcsak rabszolga, hanem prostituált is. Feltehető, hogy pandanja: a fotómodell is az. A maga módján.

A lapban belül is váltogatják egymást az oly ellentétesnek látszó (valójában egymást feltételező) fényképek.

8. oldal. Szőke fotómodellt (öltözete fehér frottírtörülköző) fekete férfi fényképezi. Felirata: LAGARFELD PHOTO. Alatta ugyancsak parfömösüveg, ráírva: LAGARFELD PHOTO EAU DE TOILETTE POUR HOMME.

9. oldal. Vörösbetűs riportcím: GYERMEKRABSZOLGÁK. Alatta színes felvétel egy szűk bányavájatban kucorgó három kisfiúról. Fülöp-szigetek.

10. oldal. Egész oldalas: a terméskövet egy kőbányából ingó pallókon felfelé cipelő kisdedekről. Kolumbia.

12. oldal. Színes fénykép. Meztelen kisfiú húz egy megrakott nehéz kordét. Brazília.

13. oldal. Egész oldalas teniszcipő-hirdetés. Felirat: REEBOC IT’S TIME TO PLAY.

14–15. oldal. Képriport Indiából. Guberáló gyerekek Delhiben. Fémlemezeket rakodó kisfiú Wazirpurban. Gránitbányában dolgozó még kisebb fiú Guraonban. Palabányában rettenetes nagy palatáblákat vonszoló elemista korú csöppségek. Mandsaur. Öt-hat éves gyerek a szövőszék előtt. New Seemapur. Tengernyi palaszilánk közepén hároméves kislány palavesszőt hasogat. Keze, arca, ruhája csupa vér. Maltanpura. Stb.

16–17. oldal. ELF AQUITAINE illatszerkészítményeinek kétoldalas reklámja. Gyönyörű szőke nő megy a Szajna-parton. Aktatáskájának minősége és teltsége arra vall, hogy legalábbis egy vezérigazgató titkárnője. De az is lehet, hogy ő az ELF AQUITAINE vezérigazgatója.

18. oldal. Kiskorú kurvák integetnek ki egy bordély rácsos ablakán. Fülöp-szigetek, amerikai támaszpont. – Cipőgyár Angliában (Somerset, Street) a kisfiú a gépnél már megint olyan korú, mint volt a Dickens-regényekben.

19. oldal. ROYALE. A legkönnyebb a könnyű cigaretták közt. Nikotin: 0,09 mg – Kátrány: 0,9 mg.

20–21. oldal. VOLKSWAGEN PASSAT GL 115 ch/85 kw AM 91. (Fényképekkel, nehézkes – nem francia lapba illő – magyarázó szöveggel.)

22–23. oldal. Világtérkép. Feltüntetve hol van (még, már) gyermekrabszolgaság és gyerekprostitúció. A föld nagyobbik felén.

24–25. oldal. NOUVEL IBM PS2 modčle 1,40 sx. Fényképpel.

26. oldal. Szeméttelepen üveget és konzervdobozt vödrökbe gyűjtő négergyerekek hada. Nigéria.

27–28–29. oldal. A legújabb RENAULT.

30. oldal. Utcagyerekek Manilában. Egy öreg elzászi jezsuita az egyetlen gondviselőjük. (20.000 gyerekprostituáltra.)

31. oldal. LA LUNETTE LACOSTE A többit kérdezze meg az optikustól!

32. oldal. MINI COOPER (Fényképpel: a kocsi és a slusszkulcs.)

33. oldal. Meztelen gyerek a szőnyeggyárban. Uttar Prades. Egy gyerekkel gyártott szőnyegre munkadíjban kifizetnek 90 frankot, a szőnyeget Londonban eladják 50.000 frankért.)

34. oldal. Rubinmosó kisfiú Thaiföldön.

35. oldal. HONDA.

Hol a megváltás mostanában?

Ne kárhoztasd az elvteleneket. Ma már meglehet, hogy elvtelenség és korrupció tart össze országokat, sőt egy egész világot is. Miközben az erkölcsbajnokok semmi mást nem tudnak felmutatni a szájukig érő katyvaszból, csak a tiszta kezüket… A kétes tisztaságú kezüket.