„Búcsú”

Egy életen át felemelt fővel mondtam magamban Eötvös versének utolsó sorát. Végigszámlálva büszke, istenáldott országokat („császárról szól a francia fiának”), lássuk: mije maradt a magyarnak? Neki mi a kincse, oltára, talizmánja? „Egy szentelt fájdalom” – mondotta Európa-verse csattanójaként Eötvös.

Azóta is, a csonkolt tagok helyén csak a fantom-fájdalmak maradtak. De hát a legnagyobb frusztráció is adhat tartást. Ezért emelhettük föl a fejünk a vers végén.

De újabban úgy érzem: nincs többé „szentelt fájdalom”. Nem a fájdalom tűnt el; ajjaj, ez inkább növekszik, hanem a fájdalom jelzője lett oda.

Még hogy „szentelt”? Ne röhögtess!

 

Hellasnak kincse egy elomló rom, Tiéd hazám: egy leszart fájdalom.

 

*

 

Megint érzem a belső nógatást: költözz át Erdélybe, honosíttasd magad vissza román állampolgárnak! Menj elébe közelítő halálodnak szülővárosodban, ahogy Szophoklész tette 90 évesen. Ott a tét világos. És ha leköpnek, emelt fővel törölheted le.