„Pispek városába hogy bémentem vala…”

Honnan ismerte anyám ezt a régi történelmi éneket, amelyet épp oly szívesen dúdolgatott, akárcsak a századvégi dalokat, amelyek a népszínművek révén terjedhettek el országszerte, meg ezeknek közvetlen elődjét, a megzenésített Petőfi verseket, amelyek hallatán külön örömmel töltött el az, hogy én is ismertem már őket – s hogy ismertem a többi versszakukat is – a múlt századi piros kötésű, népszerű kiadású Petőfi-könyvünkből.

De fogalmam sincs, hogy hogyan jutott anyám ehhez a XVIII. századi balladához. Imádtam hallgatni, mert hallatán még felajzottabb képzelettel éreztem Váradnak (a valóságban szinte nyomtalanul eltűnt) történelmi múltját. Vitéz János nyomát kerestem mindenütt, de csak a Vitéz utcában találtam meg, amelyről mindenki azt hitte akkoriban, hogy azokról a vitéz urakról kapta nevét, akik a közeli kaszárnyákból takarodó előtt e rosszhírű utca bordélyait csoportosan látogatták. A Vitéz utca láthatatlan méltósága eltöltötte a lelkem, amikor végigmentem rajta. Én voltam a püspök a baldachin alatt, és én voltam előtte a füstölőt lóbáló ministráns. Én voltam bent az aranysugaras monstranciában is. Oda se néztem, a kiskapukban trécselő kurvákra. Majd mindjárt letérdelnek és rákezdik: Ez nagy szentség valóban… De igazából Vitéz János utódát, Filipec Jánost szerettem, aki Mátyás halála után otthagyta ezt a leggazdagabb váradi stallumot, és elment kolduló barátnak.

Az egyik pispek lázadt, a másik pispek visszavonult – bennem élnek, bennem élnek most is.

Pedig pispek városából rég kijöttem vala.