Az irigység laboratóriumai

Csendes és mély megvetés csendül ki a genfi újság mai számából a kelet-európai újgazdagokról írván. Idézem: „Az ex-keleti blokk országaiban, minden jel szerint, rémes dolgok történnek: a most meggazdagodottaknak halvány fogalmuk sincs arról, hogy szükséges volt ki nem tenni magukat a közirigységnek, hanem épp ellenkezőleg, mintha azon törnék a fejüket, hogy ezt hogy szítsák fel még jobban. Persze, jellemvonása lehet az ilyesmi az újgazdagék mentalitásának, de most azoknál, odaát, ez végletességbe csapott át, fütyülve a kockázatra, s talán lehetne gyógyírt is találni rá, ha épp nem a többi ember megvetése volna a parádézók mozgatója. Túljutva az ál-egyenlősdin és az elárult értékeken egyetlen hiszekegyük ennyi: meggazdagodni akarok! Hirtelen és szégyentelen gazdagsága az egyeseknek, a többség számára pedig – hatékony orvosszer híján – az elmocsarasodás (marasme), az erkölcsi védettség hiánya, s mindezek eredményeképpen ezek a reform útjára tért országok az irigység laboratóriumai lettek.” (Françoise Blaser cikkéből, Journal de Genève, 1996. július 14.)

Az aktualitásként felvetett téma, ugyanebben az újságszámban megjelenik történetfilozófiai szinten egy nemrég elhunyt német szociológus könyvének méltatásában. Helmut Schoeck alapgondolata az volt, hogy csak azok a társadalmak képesek a fejlődésre, amelyekben pórázon tartják az irigységet. A végtelen irigység (amelyért mindig az irigyelt személy maga felelős, őt kell bűnösnek tekinteni), a mindenki irigysége mindenki ellen: félelembe és mozdulatlanságba fojtja az emberi közösséget: ott senki nem kezdeményez semmit…

Satöbbi, satöbbi.

Mintha csak Ady „haláltavát” cifrázná.