Nemrég ötlött szemembe Karinthy Ferenc posztumusz naplójában. Ott először. Hogy
Márai végzete a provinciális magyar hölgyek voltak. A postáskisasszonyok. A jegyzőnék. A
papnék. A széplelkű baronesszek. Nem mintha a szelet csapta volna nekik. Mint a Krúdy-hősök.
Márai nem volt szoknyapecér. Rosszabb, rosszabb… Márai nekik írt.
Márait Karinthy azzal intézi el, hogy „38-ban vagy mikor átment a zsidó
Újságtól a keresztény, konzervatív Pesti Hírlaphoz, és kezdett a vidéki postáskisasszonyok szája
íze szerint írni”.
Karinthy ennek a fordulatnak a kritikai következményeivel magyarázza Márai
emigrációját – menekülését a nagy lebőgés színteréről – és ezzel magyarázza nem csillapodó
haragszomrádját Illyéssel és az odahagyott hazával szemben. (1968 karácsonyán elmélkedik ezen
Karinthy, New Yorkban. 30 évvel az után az ominózus pálfordulás után. S most már ennek is
közel 30 éve, Karinthy feljegyzésének. Lehet, hogy újabb 30 év múlva az én jegyzetemre is
reagál valaki. Így dacol a mulandósággal a magyar irodalom.)
Hamar elfelejtettem volna ezeket a rossz útra vivő postáskisasszonyokat, ha
ugyanaznap nem olvasom Esterházy Péter heti feljegyzéseiben, hogy neki meg mi a baja
Máraival. Ő is a vidéki magyar úriasszonyoknál lyukad ki. Az ő szemében is provinciális
hölgyolvasóinak feneketlen rajongása kompromittálta Márait.
Esterházy szövege bár magasröptűbb, de kevésbé volt meggyőző Karinthy pletykás
odamondásánál. Egyrészt, mert ÉS-beli cikkében a legjobb mondatok épp a Máraiból merített
vendégszövegek voltak. Mondhatni: pávatollakkal írt arról, hogy nem szereti a pávát. Másrészt
azért sem, mert nemcsak Márai stílusát a vidéki magyar úriasszonyok, hanem Esterházy
ellenszenveit is kompromittálják a flott szövegen átütő szubjektív elfogultságok, amelyek csak
reá tartoznak. (Nagy művekben tiszteletet parancsolhat az impulzust adó tragikus komplexus,
de „egy kékharisnya feljegyzései” poénjai között…?)
Be kell vallanom, nem is Márai bántását vettem zokon, hanem a vidéki magyar
úriasszonyokét. A Nyugat-nemzedék – ez a világ csodája – vidéki magyar úriasszonyok kotlós-szárnyai alól röpült föl. Azok a Hajnalkák, azok az Édesek, az a szegény idősb Kosztolányiné,
aki Szabadkán csak egy dalt zongorázott, fiukba megváltó emberséget, egyetemességigényt,
művészi ambíciót oltottak, és nem esett nehezükre a hazaküldött verseskötetek legmélyebb
üzenetét felfogni… A mindenki által szeretve tisztelt Csehov-hősnők unokahúgaival és nénjeivel
volt tele a magyar vidék. Barta Lajos nagyon szép színdarabban áldozott ennek a
lélekrokonságnak.
Esterházy szövegét is elfelejtettem volna Márainak és a vidéki magyar
úriasszonyoknak egymást kölcsönbe-kompromittálásáról, ha most – és sokkal komolyabb
formában – nem fogalmazná meg ugyanezt a tételt Gábor Miklós is, a magyar prózának ez a
bámulatos mestere, most kiadott 1954-es naplójában. (Egy csinos zseni)
S ő az, aki köntörfalazás nélkül utal arra is, hogy Márai és a vidéki magyar
hölgyek összeboronálása világnézeti pörpatvarrá válhat.
„Micsoda komédia! Ezt a Márait sose tudtam én szeretni. Mindig túl szép volt
nekem minden mondata, túl elegáns az őszintesége, túlságosan testre szabott a bölcsessége, túl
jól állt neki minden, afféle ÚRIASSZONY OLVASMÁNY-nak tartottam mindig, amikor még
eszembe se jutott, hogy egy ilyen közömbös ítélet egyszerűen ízlésem automatikus működése.”
A költészet ösztökéi közül – Sappho, Catullus és Dante óta – nem rekeszthető ki az
Eros. A múzsa csókol. Kit szájon, kit homlokon. A prózaíráshoz is kell ihlet, de még mennyire,
a prózaírás robotjához. A Múzsa hozzá: rendszerint a leendő olvasó. Vagy olvasók. Rájuk gondol
íróasztalához láncolva, s az ő szívüket szeretné megejteni a novellák és regények írója. Így
születtek meg az irodalom BEFOGADÓJA (találó szó!) szerepében: HONUNK SZEBBLELKŰ HÖLGYEI. Nekik írni: általuk befogadva lenni…
Kezüket csókolom!