(Evangéliumi) paradoxon

Semmi se koptatja bennem jobban az emberi szolidaritás (sajnos harmatos) érzéseit, mint a szenvedés méretének tetézése távirati irodák jelentéseiben. „Mi fájt szívednek és szívemnek Cézár, Napóleon korában?” – kérdezte Kosztolányi. És a massmédiában mi fáj? Pláne, ha valahol másutt – a földteke túlfelén – tetőzik a szenvedés. Egy bangladesi árvíz százezer áldozatán merő kötelességtudásból sikerül talán egy könnyet sajtolni szememből. Megteszem. Egy krokodil-gyászkönnyet.

Szinkron-részvét. Gyenge minőségű részvét. Hozzá se fogható ahhoz a megrendüléshez, amit a pancsovai templom harangja körül röpködő három vadgalambbal kezdődő népballada hallatán éreztem tegnap – egy kilencvenéves néni énekelte a rádióban. Ő kislánykorában hallotta, akkoriban történt, hogy egy parasztember éjszaka kiirtotta szépen alvó két kislányát és feleségét…

A világsajtó csak dobálózzék a sok nullával és hullával.

Jézusnak ezúttal (megintcsak?) igaza van. Paradox számtani leckéjében: egyetlen bárány több lehet kilencvenkilencnél.