Duzzogó magyar

Gyakran mondják nekem külföldön, gratulálva vagy némi gyanúpörrel – Mily gyors változások, lám, már Magyarországon is… – és a többi. – Ötvenhatban még gyorsabbak voltak a változások nálunk – felelem.

Hazugnak, néha csak egyszerűen primitívnek érzem azt az elképzelést, mely szerint a demokrácia valamiféle nyolcosztályos iskola, ahova most beiratkozunk, amit aztán szorgalmasan kijárunk, s aztán majd meglátjuk, ki hogyan vizsgázik. De még ennél is jobban ingerel az a másik elképzelés, amely szerint „Európa” valamiféle jobb társaság, elit-klub, úrikaszinó, ahová a felvételt nekünk és a románoknak és az erdélyieknek és a lengyeleknek (a cseheknek nem, mert nekik volt garantált demokrata Benesük, s most van Haveljük), egyéb gyanús kelet-európaiaknak még ki kell érdemelnünk.

Az angoloknak volt Churchilljük, aki Sztálinnal egy papírfecnin rajzolgatta meg, hogy melyik európai ország essék abba az övezetbe, amelyről ő tudta a legjobban, hogy ott a szabadságnak szikrája se lesz meg; és volt Edenjük, akinek ’56 októberében jól jött a magyar fölkelés, hogy Szuezben újra kezdje gyarmati háborúit, nekünk magyaroknak pedig volt Telekink, volt Nagy Imrénk…

Igaz, hogy Churchill és Eden pragmatikus volt, Teleki Pál és Nagy Imre meg tragikus.