Ma délután, itt a mátraházai akadémiai ház teraszán, nem az ősvallás és a régi
magyar dráma volt a beszédtéma, hanem Piranesi. Feljött Pestről Dorka, Dömötör Tekla lánya,
akitől tudtam, hogy Európa-szerte az egyik legjobb Piranesi-szakértő. Nekem meg egyszer
nagyon a szívemhez volt nőve az a nyolc Piranesi-metszet, amit a huszonhatodik
születésnapomra kaptam Genfben Lucianától. Korai sötét lenyomatok voltak, liliomos vízjegyű
vastag firenzei papíron. Szétszórt dolgaim közül ezek fájnak legjobban vissza. Nemcsak a
becsük, a szépségük is egyre növekszik. Az előbbi a piacon, az utóbbi az emlékeimben.
Fájt, de azért jólesett Piranesiről beszélgetni.
Vacsora után, amikor már a lánya és unokája visszaindult Pestre, s amikor a többiek
televíziózni kezdtek, a vacsoráról maradt vörösbor mellett Teklával folytattuk a reggel elkezdett
beszélgetést. Mintha Piranesi nem is szólt volna közbe, gyönyörű római tájképeivel, mindenség-méretű börtöneivel…
– Szóval, hogy is állunk azzal a magyar fátummal?
Dömötör Tekla a régi magyar dráma, a folklór és a mítoszok – csupa izgalmas
félhomályos zónái ezek a kultúrának – ritka józan elméjű szakértője. Nekem pedig ezek a zónák
hazámnak, a magyar drámairodalomnak (ha verekednem kell is a mai színházi junta idején állampolgári jogaimért benne) a határterületei. Tulajdonképpen azok a
témák kerülnek elő, amelyek – emlékszem – fel-felvetődtek már Kardos Tibor baráti körében
is, vasárnap délelőttönként a Berlinben, ahová Tekla akkoriban még
férjével együtt járt, Dobrovits Aladárral. Váltig sajnálom, hogy ritkán ültem be közéjük, majd
a jövő héten, majd a jövő évben, azt hittem, hogy az ilyen kiváló, nagyszerű szellemek mind
halhatatlanok is. Nem voltak azok.
Ha már itt Mátraházán jósorsom összehozott oly kiváló tudósokkal, akiktől sokat
tanulhatok (Ritoók Zsigmondtól a görög drámáról, Szalay Ágnestől a régi magyarról),
igyekeztem élni az alkalommal. Hisz a budapesti élet szétszór majd minket megint. Ennek a
töretlenül szép nyárutónak véget vet holnap a beutalás lejárta.
Tekla hallatlanba vette a kérdést. Tudom, hogy nagyon beteg (sztoikusok módjára pár
objektív szóval közölte ezt, mintegy miheztartás végett), s ha elkomorodik vagy elhallgat, azt
hiszem, fájdalmai lehetnek, vagy a halál settenkedését vette valamiből észre. De az is lehet, hogy
csupán elgondolkoztatta a kérdés.
– Szóval, hogy is állunk azzal a magyar fatalizmussal?
– Van ilyen.
De nem mond többet. Hallgat.
– Mért ilyen szófukar?
– Nézze, én ezzel a fátum-hittel véletlenül csakugyan foglalkoztam.
– Hol írt róla?
– Nem írtam. Volt valami elképzelésem, amit néprajzi gyűjtésekből szűrtem le…
Például, hogy más népeknél hazajár a halott – vagy hazajárhat –, bezzeg a magyar ember, ha
egyszer meghalt, akkor meghalt.
– Ez az, amit Prohászka Lajos magyar finitizmusnak nevezett?
– Olyasmi.
Adyt próbáltam idézgetni. Hogy milyen visszavonhatatlannak tartja a halált, a rossz
sorsot… „Ez a sorsom, tehát szent.” Meg amit a rostáló Időről írt, hogy „igazság szerint hullunk
ki…”
– Ady kálvinista volt!
– Azért volna hát magyar vallás a kálvini, mert összecseng a fatalizmus meg az eleve-elrendelés?
– Az ősi magyarok szívük mélyén fátum-hívők lehettek. Aztán felvették a római hitet.
Jobb híján. Ámde annál boldogabban sereglettek ötszáz év múlva a Kálvint prédikáló papok
köré. Végre megkaptak egy olyan alternatív kereszténységet, amely megfelelt eredeti
mentalitásuknak. Összeszorított szájjal tűrték a sorsot, és a szabad akaratot rebellióban mutatták
ki…Mert e kettő nincs ellentmondásban.
– A halált elfogadni emberáldozatos gyászpompával. „Hulltommal hullni ez a szolga
dolga, ha a nagyúr sírja szolgákat követel.” De a szuverenitást föl nem adni mindhalálig „ha ki
király, sorsának a királya” – így pásszította össze Ady is az abszolút megsemmisülést és a
személyiség abszolút érvényét. „A Minden kellett, megillet a Semmisem.” Tragikusan, de ez a
két véglet csakugyan együtt jár. Nála is.
– Amit most idéz, az mind ugyanabból a versből való…
– A Hunn, új legendából.
– Amely már a címében is az ősvallásra utal. Ady tudta, hogy minden bent volt az
ősvallásban.
– Miért nem írja meg? – kérdem.
– Ezt? Nincs elég tárgyi bizonyítékom rá. Vitatkoztam róla Bélával – tudja: Köpeczi
Béla. Ő azt mondta, hogy a kálvinizmust a polgárosodás árama erősítette nálunk is, és nem az
ősvallás belénkragadt fátum-hite. Meggyőző volt, amit Béla mondott. Ezért nem is tértem többé
vissza ehhez az elképzeléshez.
– Ha tanulmányban nem is, az önéletrajzában azért írhatna róla. A szépirodalom elbírja
a hipotéziseket is. Megírhatná, úgy, ahogy most elmondta nekem. Minden tudományos apparátus
nélkül is.
– Már nem. Nem írom meg.
– Ez is finitizmus.
– Persze.
S megint hallgatott. (Akkor nem tudtam, hogy van egy tragédia az életében, amelyet
nem akar még csak megközelíteni sem a memoárjaiban, a lánya halála ez, s utána a „többi néma
csönd”.)
Gondoltam, hogy ha ellene mondok, inkább szóra bírom. Elkezdtem.
– Én sohasem tudtam lenyelni a kálvinista predestináció tant. Lehettem volna apám
után kálvinista, de nem hiszem, hogy ha református hitben növök fel, eljutottam volna a magam
drámaeszményéhez. Az én drámáimban a halottak soha nem tűnnek el véglegesen. Feltámadnak,
visszatérnek. Mint Margit, aki a Római karneválban egyfolytában
feltámad: szinte a klinikai halálból jut el léte kiteljesítéséhez. Berlioz is egy kriptaszökevény
nálam, és nőt akar szöktetni, egy töpörödő öregasszonyt. Néró megfojtja a vak szobrászt,
miközben ez a halotti maszkot készíti róla. A Tüzet viszek öngyilkosai
fölött a rákbeteg házmesterné azt a siratót énekli, hogy „hol várjam jöttödet?” De még
Bornemisza is, ez a protestáns prédikátor is azt a kérdést hajtogatja a dráma végén
– Színház a cethal hátán –, hogy „hányszor kell még ezt
végigcsinálnom?” Egyik hősöm pedig, képzelje el, megszökik az eutanázia elől. És újrakezdi az
életet… Őt írom most.
Ez a kiadós opponensi ellenvélemény csakugyan szóra bírta Dömötör Teklát.
– Lehet, hogy én is azért nem írok az elkerülhetetlen fátumról, mert oly jó volna hinni,
hogy elkerülhető. Tulajdonképpen boldogan elfogadom Köpeczi Béla érvelését, hogy a
polgárosodás segítette itt is győzelemre a reformációt. És nem az ősvallás emléke. Minek
gördítsek a fátum-hittel még egy követ ahhoz az ajtóhoz, amelyen – hátha mégis – haza lehet
majd jönnöm?
Mintha a vallásos hiedelmek sűrű rengetegéből, amelyben mindenki másnál jobban
tudott tájékozódni, nem tudósként, hanem babonás hívőként tekintett volna ki egy pillanatra, és
persze nevetett hozzá, hiszen egy tudós ritkán engedi meg magának – s ha igen, az csak játék –,
hogy szakmai beszélgetésben privatizáljon.
Aztán beszélt megint. Aladárról és Tiborról, Jánosról, Gáborról és Károlyról –
keresztnevükön emlegette őket is, akárcsak élő jóbarátait, s most éreztem, hogy mily nagy
lehetett ebben az asszonyban mindig az emberi kapcsolatok intenzitása. Ahogy beszélt a
halottakról, éltek. Nagyszerű férfiak: Dobrovits és Kardos, Honti János és Devecseri Gábor, és
persze Kerényi Károly. Jó volt éreznem, hogy engem is megőriz talán, halálom után, jó
emlékezetében.