Madách iskolájában érettségiztünk

Vincent azt kérdi: – Lehetséges-e román–magyar háború?

Megborzongok a gondolatra, hogy még ez az esély is benne lehet az ezredforduló rossz angyalainak kockarázó poharában.

Az egyik falamra otthon kitettem egy olasz ősnyomtatványból való térképet Erdélyről. Alatta a beszámoló arról ad hírt, hogy miért ütött ki balul Mátyás király minapi oláhországi hadjárata. A térkép mellé a halottas ágyán fekvő Ady képét tettem, Ferenczy Béni rajzát. „Milyen szép halott leszek” – lám, ez a jóslata is bevált. Gyönyörűszép ezen a rajzon. Felkötött állal és… És oldalvást tőle Erdély. Így most olyan, mint Illyés versében. Ő írta a haldokló Adyról ígyen: „…Erdélyre vetette szemét.”

Ugyanezekkel a szemekkel látta alig két és fél esztendővel a halála előtt a román betörés hírére menekülők áradatát a csucsai kert alatt, a szűk szorosban. „Agyamat a téboly ütötte” – írta akkor.

Rászakadt a közép-európai depresszió.

És az ihlete szent impulzusait követve Ady „kigondolkozza” magát észtépő kínjai közül a legmagasztosabb hitvalláshoz, amire magyar költő juthatott:

 

Ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban.

 

Próbálom lemérni a szó erejét a lecsapó fejszékkel szemben. Vincent-nak azonban egy másik költő életrajzával felelek. Madáchéval. Tudja, hogy a történelembölcselők közt a legnagyobbra tartom őt. Madách Imre nénjét kisfiastul, családostul mócok verik agyon az erdélyi hegyek közt. Madách fikarcnyi bosszúvágyat nem árul el, amikor erről ír.