Erős várunk a hangsúly

Tizenöt év óta, itt Firenzében első tétova olasz dadogásaimtól mindmáig, folyamatos dadogásaimig, elég sokat beszélgettünk ezzel a kitűnő professzortársammal (Giuseppe Bevilacqua).

A bámulatra méltó olasz civilizáció egyik fegyverténye, hogy tizenöt év során mindig figyelmesen hallgatta erőfeszítéseimet, hogy olaszul fejezzem ki magam. Legtöbbször szóra sem érdemes gondolataimnak a lényegét igyekezett kiragadni, ami – hála nem kevésbé bámulatra méltó olasz intelligenciájának – rendszerint sikerült is neki. Még csak a homlokát sem ráncolta össze, amikor rám figyelt, mint sokan teszik, jelzendő, micsoda szellemi koncentrációt igényel beszélőpartnerük gondolatainak megközelítése az adekvát szavak helyett használt rokon értelmű – pláne: átabotában rokon hangzású – szavak örökös buktatóin. (Klasszikus a csészabói példa, nem győzöm idézni: a hidegre forduló római télben betér Illyéssel együtt egy férfidivatüzletbe, és magabiztos olaszsággal kér egy jó vastag sertést az eladótól, „maiale” – mondja –, „un grosso maiale per l’amico mio”. Az eladónak a szeme sem rebbent, máris teregeti ki elébük a vastag gyapjú kötött holmit. „Maglione”.)

De a tizenöt esztendő óta baggadozásaimat pissz nélkül elviselő jóbarát most csendesen súgja, amikor valamiféle hátrahagyott művekről beszélek: postume. S a következő mondatomban már megint javítania kell: abadia.

Na ja. A hangsúly ellen vétettem. Ez olyan, mint az egyház szerint a Szentlélek ellen való bűn. Nincs mese, és nincs kegyelem. Muszáj letorkolni ezt a barbárt. Nem lehet annyiban hagyni. A rosszul hangsúlyozott szót ott helyben muszáj kijavítani, ott helyben meg kell torolni. Tulajdonképpen le is kaszabolhatott volna. Felmentették volna.

Azt hiszem, ide vág Vas István vallomása: „olyan nyelvet képtelen volnék magaménak érezni, amelyik nem az első szótagot hangsúlyozza”. (Az In flagranti című verse mentségére.)

S azt hiszem, idevágnak Illyés elismerő szavai a nagy hazafiról, Gyergyai Albertről, aki minden francia szót tudott, ami a Laorusse-ban, a Pitrében benne van, de nem volt hajlandó, mégoly választékosan szólván franciául, átállni a szóvégek és mondatvégek felkunkorodó kiéneklésére. Gyergyai, a francia kultúra elragadtatott szerelmese, nem adta fel a magyar fonetikai bázist. De még a nyugat-dunántúlit sem.

Ma, a prózában egyre inkább éneklő Budapesten nem volt hajlandó feladni anyanyelve ereszkedő hangsúlyát. Ha Racine-t recitált – imádta Racine-t hangosan olvasni – a hazáját sirató Andromaque hangja úgy szólt, mint Tiborc panasza.