Magyar déjà vu

– Ismerős a vidék – mondom, amikor az autó Tarvisio után, az Alpok szétlebbenő függönyszárnyai közt kifut a síkra…

Volt idő, csakugyan, amikor sokat jártunk errefelé, Friuliban. Lóhalálában jöttünk – huj, huj, huj! És zsákmánytól roskadó lovakkal kocogtunk haza. Jó ötven éven át minden évben többször is. 899-től 952-ig tartott ez az aranykor. Az úgy volt, hogy mindjárt a honfoglalás után rákaptunk Itáliára, és az út mindig erre vezetett: a „strata Hungarorum”. Hisz még ma is így hívják: „strada ongaresca”. A krónikások – akik látogatásaink után életben maradtak – alig győzték könnyel és tintával. Romok és máig fekete kövek beszélnek róluk. A mezők viszont fehérek voltak a csontoktól – ilyesmit is írtak a krónikások. Az anyák a rosszalkodó gyerekeket sokáig velünk ijesztgették. „Elvisz a magyar.”

Nemcsak gyerekeket vittünk el, felnőtteket is. Olyannyira, hogy a friuli nép (figli Julii – Julius Ceasar gyermekei) genetikailag megtört. Az elnéptelenedett földekre Karinthiából hozattak aztán szláv pásztortörzseket az Ottó-császárok.

Persze az is igaz, hogy minket ide behívtak. De csakugyan.

S nem is akárkik.

Ha egy longobárd úrnak baja volt a szomszédjával, vagy a királynak az urakkal: csak üzent a magyarokért.

Berengár király (később császár, míg meg nem ölték) rendszeres előfizető volt a kalandozó magyarokra. Fizetett: bejöttünk. Egy másik Berengár pedig (Ivrea grófja) gyűjtést indított a kolostorokban aranytárgyakért; a gyűjtés eredményes volt, ennek fejében aztán kimentünk.

Friuli nekünk fütyült. Akár a fülemüle.