„Ha nem születtem volna is magyarnak”

Europica varietas

Próbálom számba venni, hol jelenik meg magyar költőnél intonációs erővel, vagy versvégi rímet kicsattintó ostorcsapásként a szó: „Európa”, vagy „át Európába”, meg az, hogy „európai”, „európait”…

Micsoda jelentésváltozások Babitstól, Illyéstől, József Attilától Takács Gyulának ezredünk-végi már inkább csak csőlakók közt fellelni remélt Európájáig.

Nevét rímhelyzetbe téve vallatják a költők az édes mostohát, ezt a kifestett vén clocharde-ot.

Mit ér az ember, ha magyar?

Repülőgépen van ideje az embernek egy kis fejszámolásra.

1929-ben állapították meg a repülőszerencsétlenség folytán elvesztett emberi életek árát – az ún. Varsói Konvencióval – 10 000 dollárban. Ez akkor minden légitársaságra egyaránt érvényes volt. Aztán, hogy felosztották a nagyok a világot, a jóvátétel összege nyugaton emelkedni kezdett, keleten süllyedni. A nyugatiak 1955-ben Hágában megduplázták a tízezer dollárt. De ez csak a küszöb volt. A legtöbb nyugati légitársaság mindjárt és magától megsokszorozta a kártérítés összegét. (A Lufthansa 150 000 márkát ajánlott meg, a Swissair 200 000 svájci frankot, az Alitalia 195 000 lírát, az Air France, a Sabena, az El-Al, a British Airways mind 175 000 lírában állapította meg az ő révükön elveszett emberéletek vigaszpénzét. Tehát 100-150 000 dollár között. Ha a légitársaság kimutatható hibájából esett a szerencsétlenség: a jóvátétel felső határa az égbolt. Minden egyes halottról bebizonyíthatja a családja, hogy „jaj, összedőlt a kincstár”. Ezekhez a csillagászati összegekhez járulhat még, amit a biztosító fizet, így az általános balesetbiztosításból kb. százezer dollár.

Törökországot emlegetik, hogy ravaszul tartotta magát a hágai egyezséghez, s csak húszezer dollárt fizet a szerencsétlenül jártak hozzátartozóinak.

És a keleti országok?

Magyarország? Forintban ad annyit a bennszülöttért, mint dollárban a nyugatiért. Tehát a kétszázadrészét.

*

Most már értem, hogy miért üresebbek Budapest és Róma közt a MALÉV járatai, s miért oly nagy az előjegyzés az ALITALIA gépeire. Az a sok libamájszívű üzletkötő boldogan szegi nyakát, ha milliomossá lett családja hálásan írhatja majd a gyászjelentésbe, hogy ő volt „a legjobb apa”.

Már fél évszázada, és nem hagy nyugodni

Mint gyermekkoromban, amikor Nagyváradon nagypéntek reggelén a kedves harangok szava helyett a kereplő fahangú csattogása szólalt meg a Barátok temploma tornyából, és e szokatlan – megszokhatatlan! – hangok félreérthetetlenül jelezték, hogy valami soha helyre nem hozható borzalom fog megtörténni: az Isten halála. Hol tarthatnak most reggel 9-kor? Ott Jeruzsálemben? A töviskoszorúzásnál? Amíg a zoknit húzom, bizonyára javában folyik a huzavona Pilátus meg a Barabás nevét skandáló tömeg között. Ismertük a Passió minden stációját és Munkácsy képeit, amelyeknek olajnyomata – leginkább az Ecce Homo – ott függött nem egy ismerős család hálószobájában, az ágy fölött…

Ugyanilyen kelepelő halálgólyahang ébreszt június 4-én kora reggel.

De ez most belülről riaszt.

Mert templom sincs, hogy a kárpitja a gyászban meghasadjon.

Magyar költők és a porosz király

Zrínyi: Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó…

Petőfi: Engem megölni nem lehet…

Csokonai: Tüdőmben rugdos két halál.

Reviczky: Hány hetem vagy hány napom van hátra még?

Babits: Annyi munka vár még végezetlen…

József A.: Talán eltűnök hirtelen…

Kosztolányi: Bírjad te is, ha ők kibírják.

Bartók: Tele kofferral megyek el!

Nagy Frigyes (lovaglóostorával feléjük vág): Kutyák! Hát örökké akartok élni?

Magyar költők és zeneszerzők (kórusban): Igen! Igen! Igen!

Már elég!

Nietzsche mondja, hogy a természetnek szüksége van egy-egy népre, hogy létrehozhassa a nagy embereit. Népenként hat-hét ha sikerül. Amint ezek megvannak, a meddővé lett néptől el is fordul a Teremtő Fejlődés.

Vajon a magyar népből kivan-e már a sor? A hét szupermagyar? Balassi… Zrínyi… Széchenyi… Petőfi… Madách… Ady… Bartók… József Attila… Weöres… ez már tíz. Mit akarsz még? Üljön le a nép a seggére és most már nézze a tévé műsorát! Dallas megy. Mars be Európába!

Magyar déjà vu

– Ismerős a vidék – mondom, amikor az autó Tarvisio után, az Alpok szétlebbenő függönyszárnyai közt kifut a síkra…

Volt idő, csakugyan, amikor sokat jártunk errefelé, Friuliban. Lóhalálában jöttünk – huj, huj, huj! És zsákmánytól roskadó lovakkal kocogtunk haza. Jó ötven éven át minden évben többször is. 899-től 952-ig tartott ez az aranykor. Az úgy volt, hogy mindjárt a honfoglalás után rákaptunk Itáliára, és az út mindig erre vezetett: a „strata Hungarorum”. Hisz még ma is így hívják: „strada ongaresca”. A krónikások – akik látogatásaink után életben maradtak – alig győzték könnyel és tintával. Romok és máig fekete kövek beszélnek róluk. A mezők viszont fehérek voltak a csontoktól – ilyesmit is írtak a krónikások. Az anyák a rosszalkodó gyerekeket sokáig velünk ijesztgették. „Elvisz a magyar.”

Nemcsak gyerekeket vittünk el, felnőtteket is. Olyannyira, hogy a friuli nép (figli Julii – Julius Ceasar gyermekei) genetikailag megtört. Az elnéptelenedett földekre Karinthiából hozattak aztán szláv pásztortörzseket az Ottó-császárok.

Persze az is igaz, hogy minket ide behívtak. De csakugyan.

S nem is akárkik.

Ha egy longobárd úrnak baja volt a szomszédjával, vagy a királynak az urakkal: csak üzent a magyarokért.

Berengár király (később császár, míg meg nem ölték) rendszeres előfizető volt a kalandozó magyarokra. Fizetett: bejöttünk. Egy másik Berengár pedig (Ivrea grófja) gyűjtést indított a kolostorokban aranytárgyakért; a gyűjtés eredményes volt, ennek fejében aztán kimentünk.

Friuli nekünk fütyült. Akár a fülemüle.

Törékeny nép, törékeny népek közt

Megszoktuk az afféle dicsekvést, hogy lélekszámához viszonyítva milyen sok nagy szellemet adott a magyarság.

Lélekszámához viszonyítva minden nép messze minden elváráson túl produkált. Mert a lélekszám nem meghatározója az alkotó szellemnek, és e kettő nincs mennyiségi összefüggésben egymással. Még ha egyetlen egy alkotó egyéniséget sem tud fölmutatni egy nép, akkor is bámulatra méltó szellemi teljesítmény, hogy létrehozta önmagát, tehát életmódját, vallásos hiedelmeit, erkölcsét, pedagógiáját, meséit, dalait, a füvei gyógyhatásának javasasszonyok hosszú generációin át továbbadott tapasztalatát, és vannak ünnepei és rítusai, táncai, és tudja, hogy hogy segítse az újszülöttet világra, és a fiatalok egybekelésének is megadja a módját, és van szava, amit a halott égetése vagy eltemetése pillanatában ki tud mondani, és ismeri a vadállatok s pláne a már általa megszelídített állatok természetét, és tudja, hogy az elvetett mag kikel, mert a tavasz tizenkét holdváltozás után visszatér, és sikerült a fülledt promiszkuitásban leledző testvéreket, felmenőket, lemenőket, vérrokonokat rákapatni arra, hogy egymással lehetőleg ne közösüljenek… Minden nép, törzs, horda az alkotó szellem teljesítményeinek bámulatra méltó csodáival szolgál.

És még nem is említettem a nyelvet, e külön is legtalányosabb csodát, ezt a megannyi sikeres megduplázási kísérletét a látott, sejtett, álmodott világnak, s a minden egyes nyelv rendszerében – a látszólag legkezdetlegesebben is – benne rejlő sajátos elvű világszemléletet, filozófiát…

S a szellemnek mindazt a receptív, fürkésző, leltározó, megőrző, intuitív, alkalmazkodókészségét, amely minden egyes nyelvnek beláthatatlan perspektívát biztosít a pontos kifejezés és az ennél még ezerszerte pontosabb költői fantázia szolgálatára.

A magyar nyelv – fejlődésének legmagasabb szintjén: költészetében – elég régen eljutott a halandóság (nemzet-halandóság) rettenetéhez, víziójához. Ez a magyar mivoltunkban szinte mindnyájunkat átható veszélyeztetettségi érzés az egyik szenvedésteli hozományunk a ma élő emberiség számára, amely önfeledt vagy őrült szerencsejátékosként dobálja el a túlélés sánszait, s azt sem akarja észrevenni, hogy kebelében máris oly könnyen kiolthatókká lettek a lélekszámra kis népek és nemzeti kisebbségek (kultúrástul, anyanyelvestül), s oly végzetesen letarolhatóknak látszanak (nukleáris genocid eszközökkel) az évezredes kultúrákat létrehozó európai népek.

Magyar Hamlet

A Római Klub – melynek kebelében először fogalmazódott meg századunk második felének teljes pusztulással fenyegető tendenciája – alapítója Aurelio Peccei, úgy mondják, magyar származású.

Nem meglepő.

A Halotti Beszédtől Juhász verseiig figyelhetjük, hogy a magyar észjárás mennyire vonzódik a kollektív lenni-vagy-nem lenni kérdései felé.

Monomániásan szinte.

A sírtól, amely por-és-hamu voltunkra figyelmeztette a körülállókat, alig kétszáz évnyire volt Mohács, „nagylétünk nagy temetője”, s innen már csak egy lépés az abszolút Mohács, „hol nemzet süllyed el”. Szinte nyomban utána egy hatalmas nagyságrendi váltással feltárult ama „szikla s alatta mély”, amely Ádámnak írmagostul szolgált volna temetkezőhelyül.

A magyar kalauzok megbízható helyismerettel mozognak a Semmi ösvényein.

Depresszió

A sok feledhetetlen sor között, amely Illyés verseiből az emlékezetemben megragadt, van egy, amelyikről nem tudom, merre is próbáljam keresni az Illyés-összesben. A szövegkörnyezete elhomályosult, a címére nem emlékszem. Ámde az elfeledett versnek ez az egyetlen sora úgy lüktet bennem, ahogy a hipertóniás hallja a véráramot a dobhártyáján.

Baljóslatú cirpeléssel és brummogással. Ez már az, amikor az alvilági rétek tücsökzenéje odabent kezdi el hangicsálni a finálét.

Valahogy így szól a vers.

Miért is vésődött elmémbe ez az oly karakterisztikusan illyési hangvételű mondat?

A bennünk lopva a lakozó halálvágy talál talán kifejezésre benne?

Világos, hogy egy kollektív öngyilkosság pillanatát idézi a költő. Úgy rémlik, a rovarvilágból. Szabad asszociációval a magyarságra. Szabad asszociációval az emberiségre…

És közbeveti még – rábólintva a világot általunk is mozgató Rációra –, hogy okosan teszi, aki maga-magán kezdi a túlnépesedés elleni kampányt.

Álmok egy népről

Rákosi Jenő boldogságos álma a húszmilliós magyarságról a Duna-völgyében.

Rákosi Mátyás lidérces álma a kilencmillió fasisztáról, akivel neki szocializmust kell építeni.

Vérmes allegóriák

Szeretem, amikor Illyés Európát férfinak mondja. Épp ő, aki a latin nyelvekre érzékeny füllel mindenkinél jobban hallja Európa nevéből a nőneműséget…

S odavagyok attól, hogy Petőfi a Magyar Szabadságot a gyilkos Káinhoz hasonlítja. Ha csak bujdokló sorsában is.

Egy ilyen Magyar Szabadságért lehet halálba menni. Ezért ígérheti a Magyar Szabadságnak ebben a versében Petőfi: „S lesz sereged ezer és ezernyi”.

Csontváry sírja

Mozartot a koldusok közös sírjába temetik.

De születésének századik évfordulóján aztán már hogy ünnepelték Mozartot!

– Nálunk ez a száz év is kevés. – Mire? – Hát hogy megkapja a művész, ami megilleti. – Mit? – Hát, mondjuk, a saját sírhelyet.

Németh Lajos Csontváryról írt doktori értekezésének téziseit olvasom. Ezzel kezdi: „Csontváry csontjait épp születése centenáriumán kiszórták az óbudai temetőből. Ismeretlen tömegsírba földelték el.”

Tehát 1953-ban.

„Régi dicsőségünk…” stb.

A Nouvelle Revue Française múlt havi számát olvasom. Van benne egy útinapló Pozsonyról. Ahogy egy jószemű és okos francia felfedezi Bratislavát. Az egyetemét és a fiatalságát, a történelmét. A templomait. Eltüntetett Sztálin-szobrát. Elanekdotázik arról, hogy a bolond bécsiek ma is Pressburgnak hívják. Nem tudja, hogy a műveltebb franciák is Presbourg-nak hívják.

S véletlenül se merül fel egyetlen emléke sem annak, hogy Pozsony valaha Magyarország volt. Hogy koronázó város. Hogy országgyűlések…

Élt egy nép…

Olasz Enciklopédia a fiatalság számára. Mondadori adja ki tizenkét kötetben. Az ötödik a világtörténelemé. Sok-sok (kb. másfél ezer) képpel, s a képekhez részletes, pontos feliratok. Az első kép: Hammurábi sztéléje négyezer évvel ezelőttről. Az utolsó: a perzsa sah szobrának ledöntése a teheráni egyetem udvarán.

Akad-e egy kép a magyar történelemből?

1848-ból biztosan… Megvan! Felismerem a Lánchídról. A Duna túlsó partján lángban állnak a pesti rakpart palotái: Persze, Hentzi bombáitól; ideát a kép előterében a honvédek rohamozzák a várhegyet.

Nézem a kép feliratát. „A bécsi Leopold Strasse 1848 októberében…” stb.

De hisz ez nem Strasse, hanem a Duna!

Lehet, hogy ez az egyetlen téves képaláírás az egész, nagy gonddal szerkesztett enciklopédiában.

József Attila egy fél mondata a Parlamentben

A Francia Köztársaság elnöke, hazája írói kíséretében érkezett Budapestre és itt magyar írókkal akar találkozni.

Így kaptam meghívót a tiszteletére adott vacsorára, a Parlament vadásztermében. Ültetéses vacsora.

Pohárköszöntőjét – utolérhetetlen eleganciával – mindjárt egy magyar költő sorával kezdte, amelyben szerepel az oly kedves, oly aktuális Európa neve.

„Ó Európa, hány redő…” – idézte persze franciául az államelnök József Attilától. – „Ahogy azt Guillevic barátom fordította.”

A mondat másik felét már nem idézte: „S minden redőben gyilkosok.”

Guillevic ott ült mellette. A szeme se rebbent. A hosszú asztal körül mi magyarok magunkban motyorogtuk a lemaradt sort.

A szemünk se rebbent.

Kezdjük olvasni újra Jókait!

Vajon Jókai száz kötete nem tekinthető-e egy afféle humanizáló vállalkozásnak a magyar nemzet számára (amikor ez megindult a polgárosodással járó elembertelenedés veszélyei közé), mint amilyen humanizálódást hozott az Erzsébet-kor drámája Angliának?

Egy másik Jövő Század Regénye

Milyen szép hazafias tudományos-fantasztikus utópiát írhatott volna Jókai egy trianoni megcsonkított, de akkor is demokratikus Magyarországról.

A nagy magyar mesemondó, fellegjáró képzeletével kitalálhatott volna olyasmit, hogy egy romantikus forradalmár gróf lesz a magyar köztársaság elnöke, s hogy kiváló fizikus elmék (már talán a fasori gimnázium padjaiban) honuk és a világ megmentése végett megalkotnak egy rettentő fegyvert (valami olyasmit, amit Jókai görög szóval atom-fegyvernek nevez), s e fizikai önképzőkörből kikerülő jeles fiatalok gátat vetnének a fasizmus terjedésének és egy idealista elme velük karöltve, amerikai emigrációjából ragyogó diplomáciával – az utolsó fejezetben – megteremtene a közép-európai puskaporos hordóból egy keleti Svájcot.

Egyetlen részeleme sem volna légből kapott ennek az utópiának.

Erős várunk a hangsúly

Tizenöt év óta, itt Firenzében első tétova olasz dadogásaimtól mindmáig, folyamatos dadogásaimig, elég sokat beszélgettünk ezzel a kitűnő professzortársammal (Giuseppe Bevilacqua).

A bámulatra méltó olasz civilizáció egyik fegyverténye, hogy tizenöt év során mindig figyelmesen hallgatta erőfeszítéseimet, hogy olaszul fejezzem ki magam. Legtöbbször szóra sem érdemes gondolataimnak a lényegét igyekezett kiragadni, ami – hála nem kevésbé bámulatra méltó olasz intelligenciájának – rendszerint sikerült is neki. Még csak a homlokát sem ráncolta össze, amikor rám figyelt, mint sokan teszik, jelzendő, micsoda szellemi koncentrációt igényel beszélőpartnerük gondolatainak megközelítése az adekvát szavak helyett használt rokon értelmű – pláne: átabotában rokon hangzású – szavak örökös buktatóin. (Klasszikus a csészabói példa, nem győzöm idézni: a hidegre forduló római télben betér Illyéssel együtt egy férfidivatüzletbe, és magabiztos olaszsággal kér egy jó vastag sertést az eladótól, „maiale” – mondja –, „un grosso maiale per l’amico mio”. Az eladónak a szeme sem rebbent, máris teregeti ki elébük a vastag gyapjú kötött holmit. „Maglione”.)

De a tizenöt esztendő óta baggadozásaimat pissz nélkül elviselő jóbarát most csendesen súgja, amikor valamiféle hátrahagyott művekről beszélek: postume. S a következő mondatomban már megint javítania kell: abadia.

Na ja. A hangsúly ellen vétettem. Ez olyan, mint az egyház szerint a Szentlélek ellen való bűn. Nincs mese, és nincs kegyelem. Muszáj letorkolni ezt a barbárt. Nem lehet annyiban hagyni. A rosszul hangsúlyozott szót ott helyben muszáj kijavítani, ott helyben meg kell torolni. Tulajdonképpen le is kaszabolhatott volna. Felmentették volna.

Azt hiszem, ide vág Vas István vallomása: „olyan nyelvet képtelen volnék magaménak érezni, amelyik nem az első szótagot hangsúlyozza”. (Az In flagranti című verse mentségére.)

S azt hiszem, idevágnak Illyés elismerő szavai a nagy hazafiról, Gyergyai Albertről, aki minden francia szót tudott, ami a Laorusse-ban, a Pitrében benne van, de nem volt hajlandó, mégoly választékosan szólván franciául, átállni a szóvégek és mondatvégek felkunkorodó kiéneklésére. Gyergyai, a francia kultúra elragadtatott szerelmese, nem adta fel a magyar fonetikai bázist. De még a nyugat-dunántúlit sem.

Ma, a prózában egyre inkább éneklő Budapesten nem volt hajlandó feladni anyanyelve ereszkedő hangsúlyát. Ha Racine-t recitált – imádta Racine-t hangosan olvasni – a hazáját sirató Andromaque hangja úgy szólt, mint Tiborc panasza.

„Messze tornyokat látogat sorba…”

Mindig így járok.

Hiába Párizs, hiába a gyöngyházfényű felhők, a végén már itt, a világ legharmonikusabb építészeti együttesének a tövében is megint hazai dolgokon jár az eszem. Elrontom ezt a hetet is (ami ki tudja, mennyi frankjába kerül a vendéglátó franciáknak), mert nem bírok felejteni.

A fehérre mosott párizsi paloták közt a padon ül egy magyar, Pascal és Bachelard hű olvasója, és a fejéből – mint rossz kéményből – csavarog fel az impresszionisták megunhatatlan egére a magyar füstölgés…

Az Invalidusok terének túlsó felén, a Surcouf utcában, hosszú éveken át füstölgött egy másik magányos magyar. Fel-feldobott kő volt ő is.

Szegény Gara László, az öngyilkosok mennyországában, könyörögj érettünk.

Magyar Sorskérdések

A sorskérdéseket én drámában megírom, s amennyire tőlem telik, igyekszem minden erőmet megfeszítve megérteni, megfejteni őket.

Mindenesetre: megküzdök velük, bár tudom, hogy százszor egyszerűbb volna egy-egy tiltakozó nyilatkozattal vagy aláírással elvetni a gondjukat. Akkor bizonnyal elismerőleg tudomásul is vennék, hogy foglalkozom sorskérdésekkel.

H. M.

(a Hősök nélkül, a Római Karnevál, a Tüzet viszek, az Elnémulás c. drámák, valamint a Színház a Cethal hátán szerzője.)

Vasvessző

„A Házsongárdi temető. A románok kitették az első sorokból, a főútvonalakról a magyarokat, és saját halottjaikat tették oda.” Illyés írja a naplójában, ezt az eléggé közismert tényt, 1942-ben.

Közel egy fél százada!

A halottaink ilyen- (vagy bármi-)fajta háborítása meddig reng aztán tovább a lélek mélyén? És meddig a valóságban? Egy futó utalás elég és felmorajlik rá, fájdalmasan, benső világom. Ma is. A régi Illyés-naplót egy friss írás sokkjára kerestem elő. Hogy ezt olvastam: „Van ország, ahol a második világháború hősi halottainak a sírját földgyaluval tüntetik el. Másutt a kisebbségi népcsoport temetőit dúlják fel…”

A hármaspontot az író tette oda. Hogy ezen hullámozzék tovább a néma indulat. (Megay László: Halvány színű ló)

Vasvesszővel megvert temetők. Megnyíló sírok.

Mióta?

Meddig?

Madách iskolájában érettségiztünk

Vincent azt kérdi: – Lehetséges-e román–magyar háború?

Megborzongok a gondolatra, hogy még ez az esély is benne lehet az ezredforduló rossz angyalainak kockarázó poharában.

Az egyik falamra otthon kitettem egy olasz ősnyomtatványból való térképet Erdélyről. Alatta a beszámoló arról ad hírt, hogy miért ütött ki balul Mátyás király minapi oláhországi hadjárata. A térkép mellé a halottas ágyán fekvő Ady képét tettem, Ferenczy Béni rajzát. „Milyen szép halott leszek” – lám, ez a jóslata is bevált. Gyönyörűszép ezen a rajzon. Felkötött állal és… És oldalvást tőle Erdély. Így most olyan, mint Illyés versében. Ő írta a haldokló Adyról ígyen: „…Erdélyre vetette szemét.”

Ugyanezekkel a szemekkel látta alig két és fél esztendővel a halála előtt a román betörés hírére menekülők áradatát a csucsai kert alatt, a szűk szorosban. „Agyamat a téboly ütötte” – írta akkor.

Rászakadt a közép-európai depresszió.

És az ihlete szent impulzusait követve Ady „kigondolkozza” magát észtépő kínjai közül a legmagasztosabb hitvalláshoz, amire magyar költő juthatott:

Próbálom lemérni a szó erejét a lecsapó fejszékkel szemben. Vincent-nak azonban egy másik költő életrajzával felelek. Madáchéval. Tudja, hogy a történelembölcselők közt a legnagyobbra tartom őt. Madách Imre nénjét kisfiastul, családostul mócok verik agyon az erdélyi hegyek közt. Madách fikarcnyi bosszúvágyat nem árul el, amikor erről ír.

A nagy Plejád

Ezekben az esztendőkben szinte egymás sarkára hágnak a centenáriumok. Úgy látszik, a múlt század hetvenes évei végétől a nyolcvanas évek végéig errefelé Közép-Európában minden esztendőben többször is állott meg csillag a bölcső fölött.

Persze, az is kellett, hogy a serdülő Zsigák, Bélák, Bandik, Zoltánkák, Árpik, Menyusok, Gyulusok, Gyurik, Mihályok, Milánok, Deskék, Herbertkék, Lajcsik és Fricik érezhessék aztán már az iskolapadban, hogy az Eszmék is leszállottak emberközelbe…

Aranykor

„Talán csak Párizsban volt még a fenomének sokféleségének ilyen bősége, mint a századeleji Budapesten.”

Márai, amerikai Naplójában (1958–1967) Kosztolányi valamelyik posztumusz kötetének olvasása közben jegyzi ezt fel.

„Minden percünk kis magyar fátum”

A magyar függetlenségi harcok történetéből

Ugocsából jelenti kiküldött tudósítónk:

„A koronázás alkalmából rendezett ünnepély fényesen sikerült.”

Duzzogó magyar

Gyakran mondják nekem külföldön, gratulálva vagy némi gyanúpörrel – Mily gyors változások, lám, már Magyarországon is… – és a többi. – Ötvenhatban még gyorsabbak voltak a változások nálunk – felelem.

Hazugnak, néha csak egyszerűen primitívnek érzem azt az elképzelést, mely szerint a demokrácia valamiféle nyolcosztályos iskola, ahova most beiratkozunk, amit aztán szorgalmasan kijárunk, s aztán majd meglátjuk, ki hogyan vizsgázik. De még ennél is jobban ingerel az a másik elképzelés, amely szerint „Európa” valamiféle jobb társaság, elit-klub, úrikaszinó, ahová a felvételt nekünk és a románoknak és az erdélyieknek és a lengyeleknek (a cseheknek nem, mert nekik volt garantált demokrata Benesük, s most van Haveljük), egyéb gyanús kelet-európaiaknak még ki kell érdemelnünk.

Az angoloknak volt Churchilljük, aki Sztálinnal egy papírfecnin rajzolgatta meg, hogy melyik európai ország essék abba az övezetbe, amelyről ő tudta a legjobban, hogy ott a szabadságnak szikrája se lesz meg; és volt Edenjük, akinek ’56 októberében jól jött a magyar fölkelés, hogy Szuezben újra kezdje gyarmati háborúit, nekünk magyaroknak pedig volt Telekink, volt Nagy Imrénk…

Igaz, hogy Churchill és Eden pragmatikus volt, Teleki Pál és Nagy Imre meg tragikus.

Egy népről, amely a piacgazdaság útjára lépett

– Pénzéhes nemzet?

– Jobb híján most az.

Erdély

Európában az a föld, amely a vallásháborúk korában először hirdette – törvényei közé emelve – a tolerancia elvét (lásd Genfben a Reformáció Emlékművén a Bocskai alakját illusztráló domborművet) ma a nemzeti türelmetlenség jelképe.

*

A nemzetközi írószervezet világkongresszusa. Terítéken, az évtized íróüldözése: a halállal megfenyegetett Salmon Rushdie ügye.

Minden eddigi tiltakozásainkat meghaladó újabb tiltakozásunkat váltja ki.

Szót emelek a Marosvásárhelyt martirizált Sütő Andrásért. Ő, az osztrák PEN Club tiszteletbeli tagja.

Leteszem a delegátusok tárgyalóasztalára Sütőnek a betegágyán készült fényképét (horror-filmben elmenne). A kongresszustól szolidaritást kérek…

A fénykép nem indul körbe.

Senki se nyúl utána.

Illik ismerni a protokollt: ki lehet üldözött és ki nem.

(Evangéliumi) paradoxon

Semmi se koptatja bennem jobban az emberi szolidaritás (sajnos harmatos) érzéseit, mint a szenvedés méretének tetézése távirati irodák jelentéseiben. „Mi fájt szívednek és szívemnek Cézár, Napóleon korában?” – kérdezte Kosztolányi. És a massmédiában mi fáj? Pláne, ha valahol másutt – a földteke túlfelén – tetőzik a szenvedés. Egy bangladesi árvíz százezer áldozatán merő kötelességtudásból sikerül talán egy könnyet sajtolni szememből. Megteszem. Egy krokodil-gyászkönnyet.

Szinkron-részvét. Gyenge minőségű részvét. Hozzá se fogható ahhoz a megrendüléshez, amit a pancsovai templom harangja körül röpködő három vadgalambbal kezdődő népballada hallatán éreztem tegnap – egy kilencvenéves néni énekelte a rádióban. Ő kislánykorában hallotta, akkoriban történt, hogy egy parasztember éjszaka kiirtotta szépen alvó két kislányát és feleségét…

A világsajtó csak dobálózzék a sok nullával és hullával.

Jézusnak ezúttal (megintcsak?) igaza van. Paradox számtani leckéjében: egyetlen bárány több lehet kilencvenkilencnél.

Márai Sándor és az őt blamáló magyar hölgyolvasói

Hol terem meg a filozófia, és hol nem

„A filozófia egyik definíciója, Magyarországon legalábbis, a ’nem-parlagi’ gondolkodás volt. Parlag viszont vidéken van. Ebből következik, hogy a filozófiának városinak, a mi esetünkben fővárosinak kell lennie.”

Fehér Ferenc és Heller Ágnes közös tanulmányából: Útban a filozófiai nagykorúság felé. Magyar Hírlap, 1993. augusztus 14., szombat.

Az irigység laboratóriumai

Csendes és mély megvetés csendül ki a genfi újság mai számából a kelet-európai újgazdagokról írván. Idézem: „Az ex-keleti blokk országaiban, minden jel szerint, rémes dolgok történnek: a most meggazdagodottaknak halvány fogalmuk sincs arról, hogy szükséges volt ki nem tenni magukat a közirigységnek, hanem épp ellenkezőleg, mintha azon törnék a fejüket, hogy ezt hogy szítsák fel még jobban. Persze, jellemvonása lehet az ilyesmi az újgazdagék mentalitásának, de most azoknál, odaát, ez végletességbe csapott át, fütyülve a kockázatra, s talán lehetne gyógyírt is találni rá, ha épp nem a többi ember megvetése volna a parádézók mozgatója. Túljutva az ál-egyenlősdin és az elárult értékeken egyetlen hiszekegyük ennyi: meggazdagodni akarok! Hirtelen és szégyentelen gazdagsága az egyeseknek, a többség számára pedig – hatékony orvosszer híján – az elmocsarasodás (marasme), az erkölcsi védettség hiánya, s mindezek eredményeképpen ezek a reform útjára tért országok az irigység laboratóriumai lettek.” (Françoise Blaser cikkéből, Journal de Genève, 1996. július 14.)

Az aktualitásként felvetett téma, ugyanebben az újságszámban megjelenik történetfilozófiai szinten egy nemrég elhunyt német szociológus könyvének méltatásában. Helmut Schoeck alapgondolata az volt, hogy csak azok a társadalmak képesek a fejlődésre, amelyekben pórázon tartják az irigységet. A végtelen irigység (amelyért mindig az irigyelt személy maga felelős, őt kell bűnösnek tekinteni), a mindenki irigysége mindenki ellen: félelembe és mozdulatlanságba fojtja az emberi közösséget: ott senki nem kezdeményez semmit…

Satöbbi, satöbbi.

Mintha csak Ady „haláltavát” cifrázná.

A cseles Ulysses vitézei

Mennyit idézik, idézzük (unalomig? nem elégszer?), hogy „a múltat be kell vallani”.

Gyóntunk, mint a parancsolat. (Hideg napok stb.)

És a jelent?

Azt miért nem akaródzik bevallani?

A világtörténelemnek a trójai faló óta a mai legnagyobb svindlijét?

Nem száll föl a páva…

Próbáljuk elképzelni:

a jelenlegi magyar közgondolkodásban, sajtóstruktúrában és tévékultúrában, a pesti színházi világban, ebben az egész hoppon maradt konszumizmusban, hogyan kommentálnák, ha egyszer csak feltörne „tűzokádó gyanánt” az ország közepén egy új Toldi-eposz, vagy egy új Ady, vagy emelkedni kezdene egy Németh László-i Szellemnek a tornya, vagy hogy József Attila luciditásával megpróbálná egy fiatal költő verseiben megint újrafogalmazni a világ teljes és baljós összefüggéseit, esetleg – az univerzalitásnak ennél nem kisebb igényével – egy új Madách tenné le az asztalra az emberiség sorsakimeneteléről alkotott drámai vízióit…

Vagy hogy a mai nyomorúságban, mint egykor a háború utániban, egy új Bay Zoltán válaszra bírná a távoli csillagokat…

Ugye milyen nonszensz?

Az alkotó géniusztól minden csoda kitelik – de nem hiszem, hogy manapság olyan nagyon várhatnók-várhatnók azokat a bizonyos „új magyar csodákat”.

Mintha lerobbantak volna a magasabbra törő magyar szellem megnyilatkozásának a feltételei. És nemcsak az anyagi, a lelki feltételek is.

Az elvárások Magyarországon ma szellemileg övön aluli kultúrára szólnak.

„Pispek városába hogy bémentem vala…”

Honnan ismerte anyám ezt a régi történelmi éneket, amelyet épp oly szívesen dúdolgatott, akárcsak a századvégi dalokat, amelyek a népszínművek révén terjedhettek el országszerte, meg ezeknek közvetlen elődjét, a megzenésített Petőfi verseket, amelyek hallatán külön örömmel töltött el az, hogy én is ismertem már őket – s hogy ismertem a többi versszakukat is – a múlt századi piros kötésű, népszerű kiadású Petőfi-könyvünkből.

De fogalmam sincs, hogy hogyan jutott anyám ehhez a XVIII. századi balladához. Imádtam hallgatni, mert hallatán még felajzottabb képzelettel éreztem Váradnak (a valóságban szinte nyomtalanul eltűnt) történelmi múltját. Vitéz János nyomát kerestem mindenütt, de csak a Vitéz utcában találtam meg, amelyről mindenki azt hitte akkoriban, hogy azokról a vitéz urakról kapta nevét, akik a közeli kaszárnyákból takarodó előtt e rosszhírű utca bordélyait csoportosan látogatták. A Vitéz utca láthatatlan méltósága eltöltötte a lelkem, amikor végigmentem rajta. Én voltam a püspök a baldachin alatt, és én voltam előtte a füstölőt lóbáló ministráns. Én voltam bent az aranysugaras monstranciában is. Oda se néztem, a kiskapukban trécselő kurvákra. Majd mindjárt letérdelnek és rákezdik: Ez nagy szentség valóban… De igazából Vitéz János utódát, Filipec Jánost szerettem, aki Mátyás halála után otthagyta ezt a leggazdagabb váradi stallumot, és elment kolduló barátnak.

Az egyik pispek lázadt, a másik pispek visszavonult – bennem élnek, bennem élnek most is.

Pedig pispek városából rég kijöttem vala.

„Búcsú”

Egy életen át felemelt fővel mondtam magamban Eötvös versének utolsó sorát. Végigszámlálva büszke, istenáldott országokat („császárról szól a francia fiának”), lássuk: mije maradt a magyarnak? Neki mi a kincse, oltára, talizmánja? „Egy szentelt fájdalom” – mondotta Európa-verse csattanójaként Eötvös.

Azóta is, a csonkolt tagok helyén csak a fantom-fájdalmak maradtak. De hát a legnagyobb frusztráció is adhat tartást. Ezért emelhettük föl a fejünk a vers végén.

De újabban úgy érzem: nincs többé „szentelt fájdalom”. Nem a fájdalom tűnt el; ajjaj, ez inkább növekszik, hanem a fájdalom jelzője lett oda.

Még hogy „szentelt”? Ne röhögtess!

*

Megint érzem a belső nógatást: költözz át Erdélybe, honosíttasd magad vissza román állampolgárnak! Menj elébe közelítő halálodnak szülővárosodban, ahogy Szophoklész tette 90 évesen. Ott a tét világos. És ha leköpnek, emelt fővel törölheted le.