Civilizáció

Korom fogékonnyá tesz rá, hogy érzékeljem a generációm „kimenetelét”. (Az irodalomból, a közszereplésből, az életből.)

Sajnálom, hogy a háború alatt, amikor Trieszten és Milánón át mentem Svájcba (hat hosszú esztendőre), nem szálltam le a vonatról egy kis vidéki állomáson, s nem bújtam meg a bombaverte Itáliában.

Jó lett volna ott fiatalnak lenni. Bizonyára más ember lett volna belőlem.

A sors kárpótlása, hogy végül itt, Olaszországban tölthettem ezt a kritikus kort, az öregedést, amelyet otthon, Magyarországon megszégyenülések nélkül nehéz megúszni. Itt meg a korral legföljebb a respektus öregbül, és a magas kor ajándéka lehet (ha a szellem eleven maradt): a fiatalok, a legfiatalabbak részéről az érintkezésben az a közvetlenség, amely teljességgel feledtetni tudja az életkorkülönbségeket.

Mondanom se kell, hogy a szellem épp ettől maradhat eleven – ha kedve tartja. Fújhat, ahol és amikor kedve tartja.

Igen. Spiritus flat quando vult.

 

*

 

Shakespeare-drámákban nem vágják úgy az oubliette-be (várpincébe torkolló süllyesztő) azt, akin túllépnek, mint ahogy a kelet-európai országokban ezt csinálni szokás. „Szép Ernő voltam” – ezt a bemutatkozási formulát magyar költők eleve gyakorolhatják.

Olaszországban csillog a szeme annak, aki kezet szoríthat a neorealizmus valamelyik hadastyánjával, és az avantgárd tolong, hogy hódolhasson az öreg De Filippo népszínműírói géniusza előtt. Hogy egy világ – és két emberöltő – választja el tőle, ez nem lehet ok rá, hogy fitymálja, vagy elnézzen a feje fölött.

S közimádatnak örvend az agg Pertini itt, a világnak egyik legdinamikusabb országában.