Művek és barátok

Dolgozószobám utolsó negyede, ahol körben a könyvek vannak, színpadszerűen emelt. Egyszer egy röpke pillanatra mennybe is ment, mint színpad. Ruttkai Éva, legutolsó éveiben – Latinovits halála után, még a rák brutális támadásai előtt –, amikor egy szent asszony hitével, alázatával és magát szétszóró pazarlással lett a pincék és padlások kis színházainak nemtője, itt, ezen a pódiumon is próbálni kezdett egy színdarabot, Szabó Sándorral és Benkő Gyulával. A Vígszínháznak már évtizedek óta nem kellett ez a darab: ő megcsinálja – így határozott. Huszárik Zoli lett volna a rendező. – Színházat kellene itt csinálni – mondogatta Ruttkai Éva. A talpunk alatt visszhangzanak a József Attila utcai árkádok, Ruttkai már nevet is adott az álomnak: Árkádia Színház. Aztán Huszárik összetörte magát, majd meghalt. Szabó Sándort a színház visszahívta ebből a minden hivatalos pecsétet nélkülöző produkcióból. De Ruttkai Éva, lopva közeledő elesettségét növekvő energiákkal ellensúlyozta és nem ismert akadályt. Folytatta a próbákat Ruszt Józseffel és Szabó Sándor helyett Szilágyi Tiborral. És két év után, szembefutva rövidülő idejével színpadra vitte a váci Művelődési Házban a Római karnevált. A Vígszínház és más színházak sztárjaival. A művelődési ház gazdája, Végh Károly a művészi kezdeményezés bátorságában messze túltett a darabot húsz év óta nagy ívben megkerülő pesti színigazgatókon.

Nem akkor volt először ÁRKÁDIA ez a terem. Százhúsz évvel ezelőtt Mosonyi Mihály zongorája állt ezen a dobogón, ő lakta az egész emeletet. Az emléktáblája lent van az árkádok bejáratánál. Ez volt a zeneterme. Talán épp itt a dobogón állott a zongorája, és itt mutatta be készülő operáinak áriáit Pest bennfentes zeneértőinek. Liszt Ferenc is megfordulhatott itt, hazatérőben Duna-parti szállására a bazilikából, ahol délutánonként orgonált a maga (s az Isten) gyönyörűségére. Később aztán Gertler Viktor filmiskolájában szolgálhatott ez a dobogó próbaszínpadul… Legendás elődeim! De a magyar kultúra legújabb mozgalmai számára is neveltek ezek a falak fiatal írót. Közvetlen elődöm itt az ifjú Barna Imre volt – Umberto Eco lefordíthatatlannak tetsző olasz stílbravúrjait szinte egyenes adásban közvetítette a fogékony fiatal magyar olvasóknak, rákapatva őket, hogy otthon érezzék maguk a Jelek és Jelenések dzsungelében… Barna Imre most egy ennél százszor szebb palotában székel, Rómában, a Magyar Akadémián (azt Borromini építette, ezt a József Attila utcai házat Hild József – de még Hild se biztos). Elképzelem, hogy mégis szívesen gondol vissza erre az egykori otthonára, ahol a hintájának kampói még ott vannak az ajtó szemöldökfájában. Várom, hogy egyszer beállít a gyerekeivel, megmutatni nekik az otthont, ahol felnőtt…

Ha én Rómába megyek, a Palazzo Falconieriben (a Római Magyar Akadémia) azért is érzem otthon magam, mert ott láthatom Ferenczy Noéminak talán legszebb és szinte hihetetlenül nagy méretű kartonjait. Ezeknek az isten tudja hogyan Rómába kikeveredett festményeknek láthatók kistestvérei itt nálam a falakon, az ablakok között. Ezeket még Ferenczy Noémitől kaptam, kolostori műteremlakásában, a Deák tér fölött, ahol a napfényes nyári idő elmúltán, a korán sötétedő téli délutánokon, amikor abbahagyta a szövést (téli sötétben talán hozzá se kezdett), hajlandó volt embert látni egy csésze teára és hecsedlilekváros kenyérre.

Volt nekem Noémitől maga szőtte gobelinem is – Firenzében kaptam Tolnay Károly özvegyétől. Tolnayné (hamburgi arisztokrata hölgy, nemcsak rangra – lélekre és szellemre is arisztokrata) valószínűleg nem szerette Noémit, akit – úgy beszélik – Ino (Carlo, Carlino, Ino: Tolnay beceneve régi barátai számára) fiatalon még feleségül is akart volna venni. Noémi remete-természetét ismerve szinte hihetetlen szándéknak tűnik ez, de következtetni lehet belőle, hogy milyen nagy rajongás tölthette el az ifjú Tolnayt a Ferenczy-jelenség iránt. (Noémi: csak pars pro toto.) De aztán nem vette feleségül, csak könyvet írt róla, az első és nagyon sokáig egyetlen monográfiát. Világhíre csúcsán az öreg Mester megsúgta nekem (feltételezte rólam – joggal feltételezte –, hogy megértem ezt az ő mindhalálig tartó Ferenczy-tropizmusát), úgy van ő Ferenczy Noémival, mint Karinthy Frigyes Cirkusz-novellájának a hőse a maga szívügyével: egy életen át azért építi fel jelentős publikációkkal a presztízsét – mindig a legnagyobb mesterekről írván –, hogy most aztán a Michelangelo Corpus (összes rajzai) kritikai kiadása után – a legnagyobb autoritásraj hirdethesse a világnak a kinyilatkoztatást: Ferenczy Noémi a modern művészet egyedülálló géniusza… (Amikor a Corpus negyedik, utolsó kötete megjelent, szinte másnap Tolnay Károlyt elvitte a hirtelen halál – a Corpus befejezéséig szólt a földi mandátuma.)

A gobelin, amit Tolnaynétől kaptam, első darabja lett annak az emléksaroknak, amit Tolnay Károlynak teremtettem meg Kecskeméten. Azt hiszem, „valóban méltó és igazságos” Tolnay Károly emlékét magyar szülőföldjén is megőrizni – meg aztán ez olyan volt, mintha a halálában hazatérne. Firenzében Tolnay Károly Michelangelo egykori házában lakott – az eredeti rajzok, márványok, fába faragott Krisztusok között. Ehhez fogható helyet Magyarországon egyet ismertem (paradox módon hozzá foghatót): Kecskeméten a volt zsinagógát, ahová összegyűjtötték a Michelangelo szobrairól készült gipszkópiákat. (Azt hiszem, azokat, amelyek a háború előtt a Szépművészeti Múzeum auláiban álltak.) Így a kecskeméti homokon egymás mellett látható – ha nem is eredetiben – a haldokló rabszolga Párizsból, a firenzei Dávid, a bruges-i Madonna. Itt kértem egy sarkot Tolnay Károly számára. Otthon fogja érezni magát. Odavittem tehát a gobelint. És odavittem Tolnay és Ferenczy Noémi levelezését is, és néhány ma már beszerezhetetlen Tolnay-művet. Bács-Kiskun megye ügyeit akkoriban a kulturális kezdeményezésekre páratlan fogékonyságú Romány Pál intézte, így nem volt nehéz az ő pártfogásával tető alá hozni ezt az emlékhelyet a nagy magyar michelangelistának.

Persze, most inkább arról kéne szólnom, ami itt van a lakásban. Arról, ami maradt. (De büszkébb vagyok arra, ami a köznek szolgál…) Maradt itt is elég. A falakon nem drága festmények, inkább rajzok, metszetek, ám mindegyikhez fűződik nagyszerű barátok emléke is.

Ott muzsikál a sarokban a Végh-quartett. A rajzon Véghék felcsillagzásának dátuma – amikor felállva tapsolt nekik a zsűri a genfi zenei versenyen –: 1946. Amikor Ferenczy Béni lerajzolta őket, fent voltunk egy kis alpesi faluban, Naxban. A falu neve is ott a rajzon. Favre-ék ebédlőjében muzsikálnak – ő volt a kocsmáros és mészáros a faluban. Az ő szállójában lakott egy egész magyar Olimpusz. Végh Sándor mostanában hunyt el. Egy bécsi újság beszámolt arról a gyászról, amelybe halála borította az osztrák zenei világot. De még a mennyországot is. Ott apotheózist csaptak, örömünnep volt. Mozart és Bach házikoncerttel fogadta az égben az új üdvözült muzsikust. Ott volt az angyalok mind a kilenc kara és a Szentháromság is, hiánytalanul.

Ám ötven évvel ezelőtt a svájci kocsmároséknál nem kevésbé illusztris társaság hallgatta végig muzsikálását. Ott volt többek között Illyés Gyula is Márai Sándorral, békében és harmóniában – lám a zene hatalma.

Van itt még körülöttünk pár rajz, érem, szobor Ferenczy Bénitől. Sugározza mindegyik a senki máséval össze nem téveszthető szellemét. Boldognak mondja magát mindenki, aki ismerhette. Én is.

A szemben levő sarokban van a házioltár, az én Szentháromságommal: Ady, Michelangelo, Szophoklész.

Itt is Ferenczy Bénivel kell kezdenem (Ferenczy: „keine Ende” – mondhatnám Goethe nyomán), azzal a rajzával, amelyet illendő volna térden állva néznünk. Ady a halottas ágyon. 1919. január végén. Pár órával azután, hogy Ady hajnalban elhunyt, a fiatal szobrász kiment a városligeti szanatóriumba, hogy megcsinálja a halotti maszkot. Más kitűnő szobrászok is igyekeztek (Vedres Márk). A halotti maszk mellett Béni keze alatt megszületett ez a lélegzetelállító szépségű rajz – szinte illusztráció egy régi Ady-vershez: „milyen szép halott leszek, milyen szép halott leszek” – és közben az iszonyat: nézd, fel van kötve az álla. De Béni ezt a kendőt épp csak hogy sejteti. A papírlap hátoldalán vázlatok Ady szájához. Azok az eleven húsos ajkak a halálban még érzékibbek, mint amilyenek az életben lehettek. Ez a rajz mindig felidézi bennem nemcsak a Liget Szanatórium halottasszobáját, hanem egy másik betegszobáét is, ahol ezt a rajzot először láttam, s ahol az enyém lett. Ferenczy Béni ’56 novemberében végigjárva a rommá lőtt körutat, hazament és megnémult, megbénult örökre. Néha kísérletet tett, hogy megszólaljon. Máskor szomorú nevetéssel mutatta béna jobbját. Mintha emblematikus jelképe lett volna a megcsúfolt Hazának. Ő maga volt az.

1956-ról ’57-re forduló télen meglátogattam őt a Lukács fürdő oldalában lévő kórházi szobájában, ahol Bernáth Aurélné volt az orvosa. Ezek a jó feltételek is közrejátszottak, hogy felesége, Erzsi (akiről Tolnay Károly mindig azt mondta: ő GAIA, a termőföldnek istennője) itt tartotta Bénit köztünk még tizenkét esztendeig; hát igen: némán és jobbjára bénán, de mindig frissen és elegánsan, mint egy dandy – Gerhardt mester, a szabója (akinek művészetét Béni kollégiálisan becsülte) akkoriban öltöztette őt a legnagyobb gonddal. Mindig barátoktól, virágoktól környezve, Mozart-muzsikában fürödve találtuk őt magas támlájú bőr karosszékében. Bal kézzel azután megint megtanulta az ecset és a mintázófa használatát – sután és zseniálisan újból alkotott. De ez még a természet erőit (állítólag) birtokló asszony számára is csak hosszú, kitartó küzdelem és végtelen türelem eredménye volt. Az Ady-kép adományozása akkor történt, amikor ennek a küzdelemnek a kimenetele nagyon kétséges volt. Béni szinte darab faként feküdt az ágyban. Csak a szeme járt a körülötte állókon, mintha kérdezni akarta volna, hogy mi történt vele. Mi meg beszélgettünk, szóltunk hozzá is, bár nem tudtuk, mit ért belőle. Egyszer csak bal kezét kinyújtva az éjjeliszekrény felé, egy bekeretezett képet felém nyújtott. Ez volt az. Nem volt nehéz felismerni. Már publikálta Földessy Gyula. Övé volt a kép is. Valamikor megszerezte, s ma elhozta Ferenczyéknek, s azzal adta oda Erzsinek: – „maguknak most pénzre van szükségük, próbálják ezt pénzzé tenni…” – Én nem is mertem utánanyúlni. – Fogadja csak el – mondta Erzsi –, Béni magának szánta.

És most itt van Béninek ez a súlyos Ady-érme, amely ugyancsak a rajznak bronzban kiteljesedő megfogalmazása. De a halott arcán már ott a halhatatlanság fénye… Ritka nagy, súlyos dombormű az érem mindkét oldala. Itt a hátsó felén egy kilendülő hatalmas harang, már-már szétveti az érem körvonalait. S a fölírás – a szinte ismeretlenségből feltörő Ady-sor: „HA MOST HÚZNÁD MEG HARANGJÁT SZÍVEDNEK” (Mindig sokat kell lapoznom az Ady Összesben, hogy rátaláljak. S bámulom, hogy mennyire ismerhette Ady költészetét a kozmopolita világfi – aki ifjúságában volt – Ferenczy Béni, hogy ezt a hatalmas, feltámadást hirdető sort idézi a halott Ady fölött… És az én fülemben úgy szólal meg a vers, hogy akár dalolni lehetne, mintha Nagyváradon, a Rimanóczy teraszán húzná a cigány…)

Ezt a csoda-érmet Firenzében kaptam Tolnay Károlytól. Amikor büszkén mutatta, nem álltam meg, hogy ne mondjam: – Az éremhez szolgáló rajz az enyém. – Amire szinte mérgesen azt mondta Tolnay: – Akkor vagy te add nekem a rajzot, vagy nekem kell neked adnom ezt az érmet. Hát nesze! – Így éltünk mi Flórenc (Ady még így hívta) városában.

A halott Adyval szemközt Erdély kis térképe. Szövege olasz – figyelmezteti a magyarokat, hogy a románokkal számolniok kell, erős nép. Mikorról való ez a térkép? Ősnyomtatvány… Azért tettem ide, mert Illyés Gyula azt írta egyik szép versében Adyról, hogy halotti ágyán utolsó pillantását Erdélyre vetette.

Michelangelo. Ferenczy Béninek ez a kis rajza: egy Michelangelo-érem gondolata lehetett. (Elkészült-e valaha? Nem láttam.) És itt van egy modern érem is. Együtt ábrázolja Tolnay Károlyt és Michelangelót. Csíkszentmihályi Róbert alkotása. Tolnayt személyesen ismerte is. Én kértem őt, hogy Tolnay halálának első évfordulójára csináljon emlékérmet a Casa Buonarroti számára. Meg is csinálta: ilyen gyönyörű lett. Első példányát átadtam a Casa új igazgatónőjének, egy másik példány az enyém lett. Itt most már örökre együtt van az „isteni” (Vasari bocsánatot kér, hogy már életében így nevezi) Michelangelo és magyar rajongója. Nagyon szép az érem túloldala is, cizellált felületen eredetiben, olaszul Michelangelo vallomása: „Nincs a földön ami úgy emelné a lelkem, mint élve együtt lenni kiválasztott szellemekkel.”

Még egy nagyszerű Michelangelo motívum van itt a túlsó falon: Kéri Imre metszetén. A felénk fenekét fordító Teremtő Úristen, aki röptében igyekszik – talán örökre – itthagyni ezt a megteremtett világot.

Számomra a kiválasztott szellemek legelsője Szophoklész, akivel igyekeztem élve együtt lenni. (Vajon a gimnazista Szabó Lőrinc nem az élő Szophoklésszel találkozott-e reggeli mosakodás közben és a Nyomtató utcán a kollégium felé szaladtában? Olvassuk csak el a Tücsökzene 151. darabját.)

Szophoklész szobra szintén ott áll házioltáromon. A szobor Napóleon császársága idején került ki a párizsi Barbedienne öntödéjéből. (Az empire szalonok pompázatos díszei lettek ezek az aranyozott bronzok, híres antik szobrok kicsinyített másolatai.) Hogyisne éreztem volna én is az élő Szophoklész testmelegét, lánglelke hevét, amikor hosszú évek nekikészülődésével drámát is írtam róla. Micsoda Szophoklész tollára méltó hős a szegény öreg Szophoklész, aki egyszerre kerül szembe a fiával (mintha az élet utánozná most egykori, Ödipusz királyról szóló drámáját) és az Athént megszálló idegen hatalommal, amely aztán a város nyakára ülteti a Harminc Zsarnokot. Ezek be is csukatják a Dionüszosz színházat. És Szophoklész kilencvenévesen, ebben a kétszeresen vagy százszorosan is tragikus szituációban még megírja egész életét betetőző művét (visszatér régi hőséhez), az Odipusz Kolonoszban című búcsúját! Hódolat is volt ez az athéni kultúra csodája előtt, amely szinte pontosan addig tartott, míg Szophoklész élete. Így lett az én darabom címe is Búcsú a csodáktól.

Egy este, talán még a hatvanas években lehetett, Irke azzal érkezett haza, hogy a villamosból – akkor még járt a villamos az Erzsébet-hídon – úgy látta: fényesen ragyogó Szophoklész-szobor van kitéve a Bizományi Áruház kirakatában. Még éjszaka lementünk. Az volt, csakugyan: a lateráni márvány szobornak alig arasznyi, bronzba öntött, aranyozott mása. Háromezer forintra volt árazva. Másnap kora reggel kölcsön kértem egy olyan barátnőtől ezt a pénzt, akiről tudtam, hogy megérti az ügy számomra életbe vágó fontosságát, és nyitáskor már ott voltam a boltnál. Hazahoztam a kis Szophoklészt s föltettem az állóíróasztalom jobb sarkába. Utána kezdődött Firenze, keveset voltam itthon. Az egész házban véget nem érő átalakítási munkák kezdődtek, s egyszer Firenzéből hazatérve nem találtam többé az íróasztalomon a kis szobrot.

Nem is gondoltam, hogy annyira fog fájni a hiánya. Jártam a régiségkereskedéseket, hátha fölbukkan valahol. Olyan űr támadt bennem… Bár lehet, hogy éppen a hiány ösztönzött rá, hogy Szophoklész egy töredékéből (A nyomkeresők; görög címe: ICHNEUTAI) alázattal és azzal az életen át megszerzett drámaírói rutinnal megpróbáljam újból felépíteni az eredeti szophoklészi művet. Szatírjáték ez – a műfaj egyedülálló ritkasága –, s a tragikus szerző benne nevető Szophoklészként jelenik meg. Mondhatnám: musical-író Szophoklészként. A darab csupa zene és tánc. A témája: a zene születése. Talán ezért a rekonstrukciós munkámért, amelyet eddig csak a római Színművészeti Akadémia diákjai mutattak be vizsgadarabként, küldte aztán vissza Szophoklész – jelezve, hogy nem haragszik – a második aranyszobrát. Ez az, ami itt áll.

A nyolcvanas évek legvégén jártunk, hetvenéves lettem, kitelt az esztendőm a firenzei egyetemen. Egy római bankba utalták át a szokásos végkielégítést. Ritkán volt ennyi pénz a zsebemben. A Campo di Fioriról a Via Baularit folytató rövid utcácskán a Farnese tér felé mentem, és a sarki patikán innen egy új régiségkereskedő üzletet látok: kirakatában fő helyen a lateráni arany Szophoklész, de ugyancsak megnőtt azóta, hogy eltűnt az íróasztalomról. Szép félméteres öregúr lett belőle.

Ebben a szobában úgy van együtt Ady, Tolnay, Ferenczy Béni, Noémi, Szophoklész és Michelangelo, akár egy baráti társaság. A túlsó falon egy Michelangelo-faragta oszlopfő rajza – Tolnay Károly kérésére rajzolta le neki Ferenczy Béni.

Ott azon a fekete szekrényen az a merész vonalú bronz szobor 1960-ban készült. Ez az első bénán készített Ferenczy-szobor. Falra felfutó árnyékképét azon frissiben rátétettem Aranykor című kötetem borítójára. Az elborult tudatnak abból a feneketlennek látszó mélységéből, amelyből Béni felnyújtotta nekem az Ady-rajzot, úgy tűnt, soha nem fog ő visszajutni az alkotói szintre. Az orvosok is tehetetlenül álltak az ágya körül. Az a vérrög, amely az agyba került, egy kivételes géniusznál kivételes és nyomozhatatlan tüneteket okoz. Betegségében Béni beszélni nem tudott, de volt amikor folyékony és telibe találó mondatokban megszólalt – németül. Magyar politikusokat minősített… S azt sem felejtem el, amikor saját régi írásaiból olvastam fel előtte: vajon ráismer-e? reagál-e? Amikor ahhoz a részhez értem, hogy temették el édesapját, Ferenczy Károlyt a Szépművészeti Múzeum előcsarnokából, s hogy egy szép szál festőnövendék, Szőnyi István mélyen meghajolt a halott Mester felé, Béni ezt is a szokásos, érzelmeket elárulni nem tudó, megkövült arccal hallgatta, de egyszer csak az arcát elöntötték a könnyek. Az volt az érzésem – az érzésünk –, hogy éppen oly mélyen, ha nem sokkal mélyebben éli meg az életet, a múltat, az archaikumot, a mítoszokat is, mint korábban. Erre vallott, hogy amikor bal kezébe ceruzát vett, őskori sárkányokat kezdett rajzolni, amelyek csillagtávolságban voltak az ő előző, érett klasszicitású világától. Utána bibliai pátriárkákat rajzolt. És mint a világtörténelemben, nála is később jelent meg az Újszövetség, szenvedő Krisztusaival. S mint aki ezeken a stációkon mégis eljut az élet szépségeihez, attól kezdve folyton és folyton virágokat rajzolt és festett. Mindannyian tudtuk, hogy érdemes szép csokrokkal állítani be hozzájuk, mert alighogy Erzsi elrendezte a vázában a virágokat, Béni már nyúlt a vízfestékes doboza után.

Aztán eljött az ideje (Erzsi gondoskodott róla, hogy eljöjjön), amikor hozzányúlt az eléje tett friss agyaghoz is. Váratlan volt az első szobor ideája. Régi klasszikus világába ez bele is illett, és nem is. A gyermeki test szépsége régen is gyakran felmerült művészetében – elbűvölő az a négy zenélő kis angyal! –, és sok érmet, rajzot, szobrot készített Moszkvában is Erzsi kisfiáról, a játszadozó Nikoláról, akivel nagyon szerették egymást. Lehet, hogy ebben a teljesen újszerű kompozícióban a gyermek Nikola emléke támadt föl. Egy kisfiút látunk a fa ágai között. De azzal a mozdulattal, amellyel Szent György öli meg a kígyót.¹A szoborból árad a hit, a bizalom. Hogy a készülő szobor fejlődését nyomon kövessem (mint egykor, boldogabb időkben, az Epres-kerti műteremben a Petőfi-szoborét), hamarosan visszamentem és vittem magammal Vergiliusz Eclogáit, és a csendben dolgozó művésznek felolvastam azt a híres jóslatot az Aranykort hozó fiúról: „Az idő neked érik!”, s azt is: „Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!”

Béni boldogan ismételgette – a két szó közül, amelyet mondani tudott – azt, hogy: Igen, igen!

– Tehát ez a szobor az Aranykor? – kérdeztem.

– Igen, igen! – felelte.

Így lettem ennek a szobornak a keresztapja. Büszke is vagyok a keresztfiamra. És hálás is neki. Bármilyen elviselhetetlen legyen is a történelem, az élet, ezen a fekete szekrényen ő nekem az Aranykort hirdeti.