Végh Sándorról
A zenei folyóirat júniusi számában Végh Sándorról, egykori hegedűtanáráról
„szordínósan” fájdalmas emlékezést írt Ébert Tibor. Írása megindított – és megindította bennem
az emlékezést. Jólesett tovább szőnöm magamban Végh Sándor és legendás vonósnégyese
életének további alakulását, ha csak egy rövid, de sorsfordító periódusban is – és éppen attól a
pillanattól kezdve, amikor az ifjú Ébert Tibor elveszítette őt szeme elől. Mindezeknek, amikről
beszélünk, ötven éve… Röpke ötven éve. Az emlékezést segíti Ferenczy Béni varázsos rajz-ónja. Pár vonással megörökítette számomra Svájcban a Végh-kvartettot. HUBAY MIKLÓSNAK SZERETETTEL F. B. NAX. 1946. Itt van a rajzon Janzer,
Zöldi, Szabó (beugranak a nevek, mint másnak az olimpiai csapat tagjaié) és persze itt van az
előtérben Végh Sándor, teljes korpulenciájában, a minden egyes sejtjét átjáró zene
magasfeszültségétől rázva és rázkódva, szinte körvonalait veszti: „éterizálódik”. Ez a hatalmas,
tohonyának tetsző test tündéri jelenéssé lesz. Hányszor ment át – szemem láttára – ilyen transz-állapotba, a vonósnégyesek kódáit játszva.
*
…Az ostromon átesett főváros romjai közé háromnapos vonatúttal érkezik
Pozsonyból a frissen érettségizett diák, hogy felvételizzen a pesti Zeneakadémián – ezzel
kezdődik Ébert Tibor emlékezése Végh Sándorról, a felvidéki gyerek és a Kolozsvárról jött
tanár első találkozásával. Aztán a tanár és növendéke úti kalandjai: a Magyarország körül
újra, még vastagabb vonalakkal meghúzott határokon kívül rekedő szeretteikhez indulnak
együtt, egy halálvonat meg a Duna-habok kockázatai közt. S már a következő tavaszon
(1946) a hegedűórák folytatása a mester lakásán, a budai dombokon, ahol az első mandula-
és orgonavirágzás hamar begyógyítja az ostrom sebeit. A befejező fejezet az utolsó
hegedűórájukról szól. A fejezet címe: a rózsadombi villának a címe. Lepke utca
23. (Jó is, hogy megadja ezt a címet Ébert Tibor – ki tudja? egyszer majd a
második kerületben eszébe juthat valakinek emléktáblával megjelölni a házat, ahol korunk
egyik világraszóló hegedűse nevelte az ostrom után a nála fiatalabbakat.)
„Többet nem láttam Végh Sándor tanár urat.” Ezzel a mondattal fejezte be
emlékezéseit Ébert Tibor.
Ha megengedi: én most itt folytatnám.
*
1946 szeptemberében kint álltam a genfi Cornavin pályaudvaron. Genf az a város,
amelyikhez nagyon illik a béke. Elragadóan szép és vonzó tudott lenni a háború után.
Kivirágzott ő is, talán azért is, hogy hívogassa és ölelhesse magához újból egész Európát.
Újrakezdődnek a Genfi Zenei Versenyek is, és mindenfelől jönnek a világ fiatal muzsikusai,
akik a háború alatt nőttek fel, s itt most megméretnek: ki milyen nagyra. Gagnebin úr, a
Conservatoire igazgatója már tavasszal szólt nekem, hogy milyen jó volna, ha magyarok is
jönnének. És lám, jönnek is. Hála a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium
nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó osztályának, mely az ország legnagyobb
elesettségében is bámulatos eredményességgel működött. (Próbálom felidézni a neveket,
akikkel Genfből kapcsolatban voltam, bár személyesen nem is ismertem őket: Sőtér István,
Szentmihályi János, Martinkó András, Hodinka László és volt egy ügyszerető államtitkár is:
Bassola Zoltán.) Minden efféle Svájcból jelzett hívásra a magyar géniusz legnyalkább
verbunkjait állították ki idehaza és pakolták fel őket, zónaengedélyekkel és Vorosilov
pecsétjével ellátva, a Zürich felé induló vonatra. A Rhône völgyében – valahol Sion, Sierre
fölött – a rajzon olvasható Nax nevű falucskában – így örökítette meg Ferenczy Béni a Végh-kvartett tagjait, Favre kocsmárosék châlet-jában, házikoncertezés
közben. A hallgatóság? Igazán illusztris volt. Természetesen a kocsmáros és kedves családja,
mellettük Szőnyi István, Gyergyai Albert, Szűcs László, a Nemzeti dramaturgja (aki talán
azért értett úgy a drámához, mert mindent tudott a zenéről is), Gombás Pál, a fizikus,
feleségével, hozzájuk átjött a szembenlévő hegyről, Montana-Vermalából Szentgyörgyi
Albert. És még mások.
1946 szeptemberében ott álltam tehát a Cornavin pályaudvaron. Igen, akkor jöttek
Véghék. A hangszerek tokjait természetesen cipeltem. Nehogy az esti fellépésre
meghúzódjanak az ujjaik izmai. Még vicceltek is velem. – Ne félj, zongora nincs. A
Pisztráng-ötöst most nem játsszuk. – Úgy törtek be Genfbe aznap este, mint Botond
Bizáncba. A beütött kapun aztán áradtak be a magyarok, s aratták ők is sorra az első,
második díjakat. (Szeszler Tibor, Lukács Pál, Cserfalvi Eliz, Gérecz Árpád, Martzy Johanna
– bár ő már akkor Svájcban élt, férjével, Csilléry Andrással –, Böszörményi Nagy Béla, Siki
Béla, Zemplényi Kornél, aztán a csöpp, szép fekete énekesnő: Farkas Júlia… És még
mennyien!) Két év múlva aztán megint elővett Gagnebin igazgató úr, Schidlof főtitkárral
együtt: nem tudnék-e valamit csinálni, hogy a magyarok most már kevésbé frekventálják a
genfi versenyeket. Vagy tegyek róla, hogy ne legyen minden magyar olyan zseniális. Schidlof
úr sírt. – „Minden díjra kijön egy magyar, megcélozza, megnyeri és hazaviszi. Mi a
japánokból élünk, meg az amerikaiakból. Ők több százan jönnek ide és nem nyernek semmit.
Csalódottan mennek vissza a tengeren túlra. Jövőre talán már nem is látjuk őket.” És persze
felemlegették, csillogó szemmel Véghéket. Azt a legendás, példátlan eseményt, hogy a
Victoria Hall páholyaiban a zsűri talpra ugrott, amikor befejezték a kötelező számot és úgy
tapsolta a magyar kvartettot.
A zenei versenyek magyar résztvevőinek nem futotta szállodára. Jó ismerősök
révén meg kellett találnom azokat a melomán genfi polgárokat, akik szívesen látták őket.
Egy kvartettot nehéz egy helyre elhelyezni – magamhoz vittem el őket. Rue
Munier-Romilly. Kis utca, egyemeletes magánpalotákkal. Bár Ottlik Géza már
nálam lakott (a csöppnyi kertben úszónadrágra vetkőzve naphosszat verte az írógépet, Evelyn
Waugh regényét fordította) sikerült egy dormitóriumot kialakítani a kvartett számára. Nappal
ez volt a zeneterem is.
A mindent felülmúló siker meghozta – elkerülhetetlenül – a tragédiát. A Genfben
sirítő impresszáriók Végh Sándornak a legkecsegtetőbb meghívásokat kínálták. Övék a
glóbus, mind az öt világrészével. De kiderült, hogy az útlevelük csak egyszeri kiutazásra s
épp csak a versenyek hetére szól, s vele máshová utazni nem tudnak. Vorosilov nem volt a
magyar művészekkel olyan nagyvonalú, mint a futballistákkal. Tehát vagy hazamennek és
akkor turnézhatnak Szolnokon és Békéscsabán, vagy disszidálnak s akkor Edinburgh,
Philadelphia, Tokio…
Előadóművészek számára, akik a világhír küszöbén állnak, ez a magyar politikusok
kifundálta alternatíva mindennél cinikusabb és lélekgyilkosabb volt. Közelről láttam Végh
Sándorék szenvedését. Ha disszidál, talán soha nem látja a Lepke utcai házát. Tanítványait
sem. Ébert Tibort? Meg aztán vajon a felesége majd Komárnóból ideutazhat-e utána?
Ugyanezekkel a kérdésekkel küzdött Janzer, Szabó, Zöldi. (S folytathatom a sort.
Ugyanezekkel emésztette magát Cserfalvi Eliz, Gérecz Árpi, Siki Béla. És azoknak is
megtépte lelkét ez a szadisták gyártotta dilemma, akik megadva maguk a sorsnak, hazatértek:
Zemplényi Kornél, Szeszler Tibor – akinek pedig maga Jehudi Menuhin kínálta pártfogását
odakint, ha jól emlékszem: vásárolt is számára egy csodahangszert.)
Egy ideig nálam laktak Véghék. A vendéglátásért cserébe két estén eljátszották
Bartók hat vonósnégyesét. Úgy tudom, ez volt a világon az első integrális Bartók-kvartett-bemutató. Azokat a családokat hívtam meg, akik fogadtak magyar muzsikusokat. És persze:
Ernest Ansermet-t, aki a szomszédban lakott.
Én is nagy hasznát láttam ennek a két Bartók-koncertnak. Véghék éjjel-nappal
készültek rá, gyakoroltak. Maradi fülemet betörték Bartók zenéjére.
*
A méregdrága Genfből a Végh-kvartett aztán átköltözött – túl az utca végén –
Franciaországba. Genf határában a szavojai hegyekben találtak egy kis falut. Combloux? Ott
telepedtek meg. Valamelyikük felesége – a Szabóé? – zongoraművész volt, csatlakozott
hozzájuk, így már játszhatták a Pisztrángötöst is. Nem látogathattam meg őket, mert az én
útlevelemben Franciaországra nem szólt az engedély.
Nem is láttam aztán soha többet őket.