Vargha Balázs

 

Nem ismertem senkit – néhány költő kivételével –, akit oly közel engedett volna magához a magyar nyelv teremtő géniusza, mint Vargha Balázst. Néha azt kellett hinnem, hogy ő maga az. Hogy benne jár most a haza földjén nyelvünk gyalogos Őrlelke. S néha az volt a gyanúm, hogy ezt ő maga is így tudja: rajta rettentő a felelősség, hogy megszállva tartja őt valami Szentlélek. És mit is csinálhat? Jó képet vág ehhez a kiválasztottsághoz; ezt annál is inkább teheti, hisz ő tudja csak igazán, milyen vidám isten a tüzes nyelvek pünkösdi istene. Ezért engedhette meg magának, hogy utolsó könyvében is a címoldalon mulatni hívjon. Sokakkal ellentétben – talán még a szúnyognyi bajt elefántnak néző Arany Jánossal szemben is – így intett felénk: „Kedves olvasóm, jöjjön, mulassunk Arany Jánossal”. S ezt a mulatni hívó szavát már úgy rebegte, hogy nehezére esett a beszéd is. Döbbent részvéttel néztük a betegség pusztítását rajta, és bámulatunk tárgya volt igyekezete, amint szúnyogcsípésként viselte az elefántnyi bajt. De ezt most csak azért mondom, hogy örömet szerezzek neki egy keresztbeszerkesztett szúnyoggal és elefánttal. Szerette ezt az x-es szerkezetet, fontos tanulmányt írt róla – szerette, mint mindent, ami játék volt, és ami bepillantást engedett ebbe a nem egyetlen értelmű mindenségbe.

Vargha Balázst egy kitűnő, méltató tanulmány a címében „A játékos filosz”-nak nevezte. Én inkább úgy nevezném őt: a játékos filozófus. Nem azért, mintha kenyere lett volna a filozofálgatás, vagy úri passziója. Hanem azért, mert a nyelv, a költészet, a játék és a játékelmélet (például az x-es szerkezet), valamint a gyermeki zsenialitás nyilvánvalóvá tétele felszabadító pedagógiai gyakorlatok által oly sajátosan varghabalázsi mentalitás fényében jelentek meg, mintha egy koherens filozófia állt volna jót érettük. S ez a fílozófia nem káprázat. Ez megvan. Régi érvénnyel. Mint egy nemzet túlélési technikája.

Megvan már Sylvester János Grammatica Hungaro-Latinájában, stilisztikájában és abban, ahogy egy reneszánsz diáktréfa bravúrjával kihozta a magyar nyelvből örök időkre büszkeségünket: az időmértékes verselés gyönyörű képességét. S hozzá persze az is, hogy mindezt mintegy Mohácsra válaszul tette. Ez a filozófia aztán évszázadokon át megvolt a kollégiumok eleven hagyományaiban, amelyekből – Debrecenben – Vargha Balázs is bőven merített. És jutott ebből neki az oly meghatározó és mindenre fogékony gyermekévekben már az apai házban. A patriarchális Magyarország örökségét a Vargha-fiúk ott sajátították el, a kunszentmiklósi paplakban. S ehhez az örökséghez mindjárt azt a rugalmasságot is, hogy nem jöhet oly modernség, amelyben ők ne tudnának ezzel a patriarchális örökséggel avantgárddá lenni. A nagyatya szerepe, a Vargha Gyuláé, a magyar irodalomban egyáltalán nem mondott ellent ennek a nyitottságnak. Vargha Balázsra pontosan illik az, amit a nyelvújítási harcokra visszatekintő bölcs Kazinczy így festett meg ideálnak: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind”. Azt hiszem, ez az a filozófia, amit Szabó T. Attila – aki különben Vargha Balázs erdélyi ikercsillagának is tekinthető – úgy nevezett el: örök nyelvújítás. S amit Szabó T. Attila is összekapcsol a világ megismerésének – megnevezésének! – az igényével, a filozófiával. S összekapcsolja még „nyelvünknek a múlt időtlen távlatából induló, az arasznyi jelenben és a jövő végtelenségében folytatódó élni akarásával”.

Ez az „örök nyelvújítás” magán viseli fogantatásának, egy Mohács utáni kornak determináló jegyeit. Ma, amikor szép nyelvünk ellen törvényekbe foglalják az irtó szándékokat, ez a varghabalázsi derűs és nagy koncepciójú nyelvművelés, emelkedett filozófiájával, vigaszt és önérzetet ád.

A veszteséget, amely Vargha Balázs halálával ért minket így is kell mérnünk. Arany János ilyenkor azt mondja: „Mint bástya feszült meg romlott torony alján”.

 

*

 

Pontosan egy fél évszázad óta ismertük egymást. Ő huszonöt éves volt, én három évvel több. Egy paksaméta gyermekrajzot küldött ki nekem Svájcba Keresztury minisztériumából Sőtér István, hogy a genfi Nemzetközi Nevelésügyi Intézet üres magyar standján állítsam ki őket. A kunszentmiklósi iskola tíz esztendő körüli gyerekei festették tele az egyszer már használt régi rajzlapok üres hátoldalait. A háborúnak vége volt. Semmi nem volt. Rajztanárjuk sem volt, elvitték az oroszok. Ezek a csodálatos naiv akvarellek mindennél meggyőzőbben hoztak hírt arról, hogy Magyarországon felszabadulás van. S a kiállított anyag kezdte odavonzani a Léman-tó partjára, a Palais Wilsonba Genf képzőművészeti kritikusait, költőit és festőit. Ilyet még nem láttak: egy tucatnyi gyermek és leányka kollektív tárlatát, ahol mindegyik a maga felszabadult egyénisége szerint festette a megadott fantáziamozgató témát. Például azt, hogy „Kútba néztem”.

De ki volt a felszabadítójuk? – kérdezte az intézet igazgatója, a nagy Piaget. (Bizonyára nem a Vörös Hadsereg, hacsak azzal nem, hogy elvitte a konzervatív rajztanárt.) Jött Pestről a válasz: Vargha Balázs, Vas utca 2/c. Így kezdtünk el egymással levelezni, két fiatalember, mindketten megadva a másiknak azt a reverenciát, ami egy agg ismeretlennek kijár…

Ebben a fél évszázadban – ebben az „arasznyi jelenben”, ami nekünk adatott – nagyon sokat kaptam tőle. S azt hiszem, ezt sokan elmondhatjuk. És a kunszentmiklósi iskolának festő gyerekei is elmondhatják, akik a hajukból vágott tinccsel csináltak maguknak pemzlit, és lefestették, hogy mit látnak, ha kútba néznek, lefestették azt, hogy új cipőm a világ közepe, vagy lefestették a nevüket, vagy a feltámadás szomorúságát. És elmondhatják a PAX-beli gyerekek is, akik „nem ember kezébe való nagy kínok késeivel” sebzetten kerültek oda, és Vargha Balázs, együtt a feledhetetlen Rákosi Zoltánnal, verset írni kapatta és így gyógyítgatta őket. Biztos lesz is köztük, aki elmondja, ha más nem: Orbán Ottó.

És elmondhatja az a most nyugdíj felé járó pár százezer magyar, aki a negyvenes évek végén mind Vargha Balázs ötleteitől dús tankönyvekből tanult. S folytathatnám e seregszámlát – munkás, termékeny, teremtő életének lekötelezettjeiről. Szelleme tetten érhető, vagy nyomelemekben kimutatható a magyar humán kultúrában messze generációkig. Ha megírja egyetemes játékelméletét – amelyet évtizedek óta emlegettünk, én hittel, ő maga csupán mosolygó szkepszissel mutatván ama „hatfiókos szekrényre, amely a játékos nyelvi tüneményeké”, s amelynek megírására tizenkét évvel ezelőtti tanulmányában Kovács Sándor Iván is biztatta oly szép szóval –, ha ez megszületik, akkor Vargha Balázsnak oly eredeti és oly evidenciával bebizonyosodó gondolatai most jelen vannak az egyetemes és modern civilizációban. Egy új magyar Homo Ludens.

Akiben én nemegyszer és bizonyára nem alaptalanul Csokonai szellemének megtestesülését láttam, kedves Bábi, búcsúzásul figyeld Adynak Vitéz Mihály ébresztésére írott szavát:

Csókoljuk jól meg az ő ifju szivét, Csiklandós, szép szív volt, s ma is meleg.