H. I. rendíthetetlen mosolya

 

Egy hete sincs, hogy a születésnapi köszöntőmön a Várszínházban feltűnt Havasi Pista mindig mosolygó, kedves kerek képe, s ahogy a fiatalabbak és a vidékiek tradicionális illemtudásával kifejezte jókívánságait, arra gondoltam, hogy lám, évtizedekig élhet az ember távol azoktól, akik őszintén becsülik, és közben csak őrlődünk olyanok körében, akikhez nincs semmi közünk… Szinte szemérmes zavarban mondta el, hogy mikor milyen drámatervekkel áltattam őt egykor (Hieronymus Boschról, a koleralázadásról), és ezt sem számonkérőleg és sértődötten mondta, hanem szeretettel és töretlen bizalommal, mintegy jelezve, hogy ő soha el nem felejti őket, és ha esetleg rászánnám magam a következő évtizedekben, évszázadban… Aztán elmondta még, hogy egy gyulai tanácskozáson pontosan hol ültem és miket beszéltem. Én minderre csak ködösen emlékeztem, mint Kosztolányi közéleti kitűnősége az apja-anyja nevére.

A beszélgetésünk így abban a jegyben folyt, hogy ő türelemmel ki fogja várni, amíg én egyszer majd az összes műveimet megírom, többek között azokat, amelyeket a gyulai várszínháznak ígértem. S ezt olyan biztatólag mondogatta, mintha nem is a hetvenötödik születésnapom lett volna, hanem a harmincötödik.

Körülfonta a szívem a sose-halunk-meg illúziójával.

Tegnap este, az Ők tudják, mi a szerelem premierje után, a várból baktatva le Ablonczyval, ő mondja, hogy Havasi Pistát tegnap eltemették Gyulán. Oly eleven volt a múlt heti találkozásom emléke vele, hogy először azt hittem, másvalakiről beszél. Hogy két Havasi István van. Volt.

De nem. Ő halt meg. Aki a maga nemében csakugyan „egyedüli példány” volt. Nemcsak úgy, ahogy ezt Kosztolányi értette édesmindnyájunkra, hanem a magyar kultúra történetében is egyedüli példány. Amikor a budapesti Nemzeti Színháznak épületrobbantgató Herosztráteszek voltak a kinevezett igazgatói (nomina sunt odiosa, tisztelet egy-két kivételnek), a határ menti Vég-Gyulácskán előpattant egy apró, ám annál inkább hitteli férfiú – isten tudja kitől, talán Istentől való mandátumával és rendíthetetlen mosolyával – és minden nyári vakációban megcsinálta a példaszerű vidéki magyar Nemzeti Színházat a várudvaron. Tudvalevő, hogy az efféle – s oly ritka – kezdeményezések, a hősi nekifutás után, rendszerint kifulladásra vannak ítélve. Elirigyli a megyeszékhely; szemet szúr Aczélnak; jön egy új tanácselnök; a fürdőszálló igazgatója a beutaltak számára Freud-dráma helyett bécsi operettet kér; a kezdeményezőt előléptetik és áthelyezik stb. – ám a gyulai vár bástyáján azóta is minden nyáron megszólalt az előadást hirdető kürtjel. Immár harminc éven át. És ez Havasi István rendíthetetlen csendes mosolyának újabb és újabb győzelmét hirdette.

Amikor egyszer régen, kisdiák koromban, a várat is birtokló Almássyak engedelmével iskolai kiránduláson becserkészhettük a várat és parkját, valahol a falakon egy bronztáblát fedeztem föl, amelyen vers hirdette a vár történelmi sorsfordulatait (talán a várúrnő Almássy Denise szerzeménye lehetett?) és a vers utolsó sorában – ha jól emlékszem – úgy szólalt meg a vár, Trianonra utalva: „újból végvár lettem”.

A magyar Nemzeti Színház eszméjének szüksége volt – s lehet – ilyen végvárakra.