A naplók párhuzamosaiBenne van az újságban, meghalt. A noteszomban kihúzom a címét: San Diego… és előveszem a Naplóit. Itt nyílik ki: „…mostanában – ez már az öregség – ébren sokszor gondolok ismerősökre, akik meghaltak.” Visszalapozok. Mikor írta ezt? Hány éves volt, amikor ezt írta? Épp húsz éve írta. Salernóban. 1969-es ez a napló. Hatvankilenc éves volt akkor, fiatalabb, mint én most. Próbálom felidézni dromedár alakját, magamnál fiatalabbként. Öcsémnek. Nem megy. 1969-ben Márai már összement öregember volt. Láttam fényképeket róla. Bár mintha mindig is „túl lett volna a koron”. Hisz amikor legelőször láttam (1939-ben? 40-ben?) sem volt benne semmi fiatalos. A Tudományos Akadémián valami székfoglaló előadás volt (Ottlik Lászlóé? Ottlik Györgyé?); az ajtófélfánál állt Márai, unott odaadással hallgatta az előadót. Kiküldött tudósító lehetett, legendás honoráriumért. Kétezer pengőt kapott a Pesti Hírlaptól, hogy ha Pesten egy ilyen európai esemény történik, mint most ez az Ottlik, kommentálja a maga stílusában. Vagy ha kitör egy háború, vagy ha beköszönt a tavasz. Tulajdonképpen azt fizették meg, hogy készenlétben állt. Kétezer pengőnek foga volt akkoriban. Ez tízszerese volt a slágerekből közismert pesti családi életszínvonalnak. – Vénségére eladta magát – gondoltuk akkor Márairól, a negyvenévesről, mi húszévesek. Ennyi köntörfalazás után, hogy ez nem az én öregségem, hogy ez Márai öregsége, hogy Márai mindig is öreg volt hozzám képest stb., most még egyszer leírom én is a baljós mondatot: „Ez már az öregség.” Idézőjelek közt, de leírtam. Nem tört le a kezem. Olvasom tovább Márai röpke elmélkedését a halottjairól, akikre gyakrabban gondol, mióta utolérte (őt! őt érte utol!) az öregség. „Ilyenkor mindig úgy érzem: ezek az emberek elmentek és nem mondtak meg valamit, ami fontos volt, lényeges – és az, amit nem mondtak el, igazában ők voltak, ez a titok volt a személyiségük.” Lám a sír sztereotip jelzője – az, hogy „néma” – ugyanerre a jelenségre utal. A sorozatban elnyelt titkokra. Nem azt mondjuk, hogy vak sír, hogy süket sír… Néma sír. „Verd a halottak néma sírját” (Kosztolányi). „Álomban a némaság a halál szinonimája” (Freud). És az a bizonyos „néma tartomány” (Arany), ahol egy nép hallgat valamiről („kunyhói mind hallgatnak”), amit aztán a költői kimondanak, azok a bizonyos bárdok… Vajon amikor Márai a pisztoly csövét a szájába vette, úgy érezte-e, hogy neki se sikerült kiadnia a titkát? Pedig neki nagyvonalúan hagytak időt a Párkák. És volt „ziccfleise”. Hatvan kötetet írt, minimum. Ez nem kicsiség. Ezer ívnyit írni! Negyvenmillió n-et lekopogni! És mégis? Neki is torkára forrt a titok? Így érezte?
1989 |