Vita nélkül

Márai 1948-ban hagyta el – megrendülten – Magyarországot. (Láttam őt emigrációja másnapján Genfben.) Lukács György három év múlva egy akadémiai nagygyűlésen előadást tartott Irodalom és művészet mint felépítmény címen. Ebben Márait már a véglegesen feledésbe merült írók közt említi. Megváltozott az alap – eltűnt Márai. Egyszersmind Babitsot is hasonló sors fenyegeti – fejtegette Lukács –, mert A gazda bekeríti házát című vers nem is lehet egyéb, „mint aktív, harcos kiállás a polgári, kapitalista alap mellett”. Ennél szimplább patront nemigen használtak még verselemzés gyanánt, elemi iskolában sem.

Lukácsnak sohase volt szerencséje az élő irodalommal. Meglepő, hogy még a tíz éve halott Babitscsal sem.

Most Márai visszaütött. Nem vitázik. Naplójában csupán idézi a Lukács-előadás egyéb passzusait. A térdhajtásokat a nyelvtudományban új korszakot nyitó Sztalin előtt.

S emellé egy füst alatt idézi azt, amit róla és Babitsról prelegált a nagy filozóf.