Születésnapon

Majdnem mindenki megpróbálta, hogy egy „emblematikus” szóval megfogja az Illyés-jelenséget. Elvégre nyolcvan év alatt talán csak „kiadta magát”?

Pompás találatok vannak: Domokos Mátyás kis könyve (hála kiadásáért a békéscsabai nyomdásztanulóknak!) címében is szinte telibe éri: „A rabszolga óriás.” Mítoszi, népmesei képpel mondja ki az Illyésben feszülő ellentéteket Herkules, aki egy életen át mást se csinál, mint Augias bikaistállóját takarítja. Egy Sziszifusz… Belohorszky Pál is a végleteket párosítja: „izzó jég”, mondja Illyésről. Aztán nevezik őt „családfőnek” (Fekete Gyula), „a nemzet költőjének” (Pomogáts Béla), „népek fáklyájának” (Pálffy István), „számadónak” (Czine Mihály) s egyszerűen „az ünnepeltnek”. Tüskés Tibor – Táviratok ürügyén – az „aforistának”, Vekerdi László lényeglátó tanulmányának a címét miért ne lehetne akár egyetlen szóba tömöríteni? „Magyar-mert-emberi.” És Tamás Attiláé is a kettősségre utal, mely látszólag összebékíthetetlen magatartások szintézise: „népvezér és töprengő.” (Igaza lehet, Illyés is hasonló megfigyeléseket tesz Árpádról Vereckénél: „Hát a vezér is mitől ilyen néma?”) Illyés fogalmi megragadásának reménytelenségét Cs. Szabó azzal nyilvánítja ki, hogy tüntetően feladja a megközelítés kísérleteit, s meglepően „márkinőnek” titulálja Illyést, posztmodern stílfordulattal.

A féltékeny-fájdalmas Gulyás-vers sorai járnak közben eszemben, a jelek szerint Illyésről írta: „félarcod álomország, félarcod Oroszország”…

Valamikor a felszabadulás táján (előtte? utána?) azt írta Illyés, hogy az új világban „vissza se adom könnyen magamat”. Én ezt úgy értettem: nem fogja kiszolgáltatni magát. Ezt az ígéretét-fenyegetését beváltotta.

Ebben a lorettói litániázásban, amelyben találónál találóbb elnevezéseket aggattunk Illyésre (mint Máriára, hogy Dávid királynak tornya, elefántcsontból való torony stb.), és még hozzáfűzném: ő ennek a csonka hazának egyetlen megmászhatatlan bérce.

Vonatkoztatható reá is a próféta előrejelzése, Adyé:

„Ily bércnek lenni, ez a szent magyarság, mely táplálkozott a tájak mindivel…”