In memoriam Cs. S.

S. I. megejtő, bűbájos egyéniségét (szellemét) azon lehet lemérni, hogy jóval talányos-tragikus halála után megejtette egy debreceni iskolás fiú szívét és egy életre eljegyezte őt magának. Egy rövid életre. Ez a posztumusz tanítvány lett az oly korán odalett író hagyatékának leghűségesebb őre, gondozója, kiadója. És ő is hamar odalett; még annyi évet se élt meg, mint Mestere az önpusztításban.

Neki csak másodszori kísérletre sikerült az öngyilkossága. Mindkét kísérletben rettenetes szenvedéseket ígérő halált mért magára. Első ízben – tűz által – a rettenetes szenvedéseket elérte, a halált nem. Második esetben – így mondják – valami fagyasztó folyadékot ivott, ennek belső pokoltüze elemésztette végre.

Mennyi halálában az imitáció? (Amely a Krisztus követőin stigmákat fakaszt és könnyű szívvel viszi őket mártírhalálba.) Mennyi volt halálában a menekülés?

Titok és csönd takarja ezt a halált is.

Ha Jean Genêt költői erejével bírnék, megpróbálnék regényben áldozni S. I. és Cs. S. (kápolnavirágként? ördöglakatként?) összekulcsolódó emlékének.