Humor és folklór

Soha nem volt meg bennem az a nevethetnékinger, amely vicceket szippant föl, hogy mint egykor a tubák-élvező, a poénre nagy bruhahában kitörjön. Ha egy társaságban vicceket mesélnek, persze együtt nevetek a többiekkel, hiszen tudom, Bergsontól, hogy csak az nem nevet, „aki nem tartozik az egyházközséghez”, és lám, effélét mondanak a savanyú pofájú Luciferre is a római dolce-vita kompániában: „ki ellenáll a perc igézetének, s nem hagyja lelkét ártól elragadni, nem is jó ember, s bár maradna otthon”, tehát nevetek én is, de lehangolódom, és elfog az a fajta rossz érzés, amit talán sívó szorongásnak nevezhetnék, mert hiába, mégiscsak „kívülálló” vagyok, de mivel ezt nem merem (vagy nem tartom ildomosnak) bevallani, ezért én is együttnevetek. S ez persze szorongató, mint minden hamiskodás – mi lesz, ha lelepleznek?

Réz Ádám minden sármja és vitathatatlanul biztos ítélőereje kevés volt hozzá, hogy rábírjon, olvassam el, fordításában, a Svejket. Többszöri nekirugaszkodással se jutottam soha túl azon, hogy a legyek beköpték Ferenc József képét. Pedig ez, úgy rémlik, még eléggé az elején van. Hasonló vereségek soráról tudnék még beszámolni. Kiismerhetetlen – magam számára is – a gusztusom. Molnár Ferenc Olympiájának első jelenetével nem tudok betelni, Örkény Tótékjában pedig – Peti Sándor halhatatlan postás-jelenetén túl – soha nem értettem, hogy mi kacagnivalót talált a közönség. Épp így nem tudtam nevetni Dunai Ferenc Nadrágján, amelyhez, hogy drámaremekművet is lásson, olasz vendégemnek, Umberto Albininak kivívott két jegyet a minisztérium a közönségtől ostromlott Vígszínházba. S én kísértem el. Elfancsalodva ültünk ott szünetig. (Lehet, hogy nemcsak a nevetés ragadós, hanem a nevettető szándékkal szemben az ellenállás is?) Viszont nagy nevetésekre emlékszem Karinthy Ferenc egy-egy könyvének olvastán. A bicikliző tigris megjelenése után hónapokig zengett a ház nálunk a jókedvtől – nem győztünk egymásnak felolvasni belőle. És ellenállhatatlanul hat rám az olasz Flaiano humora…

Szervi baj ez, vagy pszichés? – mindegy, végtére is csak a tény számít, mint az impotenciánál. Hogy imádtam Arany balladáit – Ágnes asszony tébolyát, Bárczi Benő szívéből a pirosan buzogó vért s a jó Budavár torányán csikorgó érckakast – de utáltam a humoros Pázmány lovagot. A János vitézt már hatéves koromban betéve tudtam, A lélek halhatatlanságát tízévesen, de soha nem olvastam végig A helység kalapácsát, sem pedig a Dorottyát…

Gyerekkoromban Nagyváradon sokan olvasták körülöttem az Ojság című vicclapot (mottója volt: „Zsidóság és gojság öröme az Ojság”), de én nem mentem sokra ennek a vicceivel sem. Nem értettem őket. Hiába magyaráztattam meg magamnak az egyes ismeretlen szavak érelmét (pl. azt, hogy mi a „lád”). A Színházi Élet viccrovatairól annál jobb emlékem van. A Hét humorának és a Külföld humorának a vicceit éppoly lelkesen olvastam, mint a lap végén a színdarab-mellékleteket. Viszont a millennium éve óta padláson kallódó folyóiratok viccei dühítettek, talán azért is, mert sejtettem, hogy a stupiditás egy életre beleveszi magát az ember elméjébe. (Itt a bizonyíték, egy szál bojtorján az elmémbe ragadt: – Kérek egy jegyet. – Hová? – Ide a markomba. – De hova utazik? – Lakodalomba.)