Tetemrehívás

A Korunk tavaly szeptemberi számában (még rajta van Szabédi László neve) megemlékező cikk Gyárfás Jenő századik születésnapjára.

Együttérzéssel olvasom.

Első nagy, igényes művét – amelynek megfesthetéséért Gyárfás otthagyja a sikereket ígérő Münchent és hazamegy a Székelyföldre –, a Tetemrehívást az 1881-es tárlaton a kritika kötözködve, elutasítóan fogadja. Kiváltképp a Koszorú és a Pester Llyod kritikusai becsmérlik: Szana Tamás és Keleti Gusztáv. („Fantázia-hiányos”, „tunyaság”, „a festőnek nincs egyénisége”, „nem tartozik a választottak közé”, „csak halvány képét mutatja”… stb. Keleti: „a művészi érettség hiánya” stb. Megannyi gyilkos szó.)

Az alig huszonnégy éves csodafestő ebbe az elutasításba beleroppan. Ami ezután jön: elkeseredés és fáradt kapkodás.

Aztán eltelik húsz év és ugyanaz a két műkritikus, aki a Tetemrehívást és festőjét annak idején gondosan agyonverte, számonkéri a társadalmon Gyárfás tragédiáját. Idézem a Korunk nyomán a jól végzett munkájára visszapillantó Szana Tamást. Most már dicsérheti is az áldozatát: „A lélektani mozzanatok ábrázolásában valóságos mesternek mutatta magát Gyárfás Jenő, aki Tetemrehívásában méltó magyarázója a legnagyobb magyar balladaköltőnek, Arany Jánosnak. Ez a kép, úgy felfogás, mint kidolgozás tekintetében valóságos büszkesége modern képtárunknak és mindenkiben fájó érzést kelt, hogy csak egymagában dicséri alkotójának bámulatos tudását.”

És egyetlen szót sem ejt arról, hogy a folytatás nélkül maradott ifjúkori remekmű sorsa egykor az ő kezében volt.

Keleti Gusztáv továbbra is elmarasztaló megjegyzéseivel kíséri a magányba süppedő művészt. Lassanként igaza is lesz neki. A világrend nevében prédikál: „Ecsete megszikkadt – írja Gyárfás Jenőről –, s ennek oka, hogy a nagy feladatokra hivatott festőművész a művészi produkció eleven festésű központjából hosszabb időre félre nem vonulhat.”

De hisz ő temette el!