Ádám

Egyszer valahol Algériában kellett volna találkoznom gondviselőjével. El is repültem Constantine-ba. De Ádám gyámja épp nem volt otthon. Egy cédulát hagytam az ajtó résében.

Miért repültem át az Atlasz-hegységet? Nem látszik indokoltnak? Dehogyisnem! Keresztury mondta indulásom előtt: – „Ha már Észak-Afrikában jársz, keresd meg Mostbacherékat. Ők gondoskodnak Kosztolányi Ádámról.”

– „Gondját viselik?” – „Odaadóan. Mindene megvan, de arra ügyelnek, hogy ne konyakozza el egyetlen nap az egész pénzét.” – Ezekért a kitűnő emberekért repültem tehát Constantine-ba. Mint egy Camus-hős. S éppoly értelmetlenül. Constantine-ban esett a hó. Mostbacherék nem voltak otthon. Hiába csengettem. Az ajtó alatt bedugtam egy cédulát, hogy Kereszturyék üdvözlik őket.

De az hogy is volt, hogy ha Kosztolányi Ádámmal – ővele magával és nem a patrónusával – találkoztam, és nem egy másik világrészben, hanem a pesti utcán, s ő rám köszönt és kedvesen elbeszélgetni óhajtott volna velem, nekem mindig sürgős dolgom akadt s megléptem előle?

Sírnivaló volt a szép Kosztolányi fej alkoholtól ödémás karikatúráját látni.

Negyvenben jártam náluk, a háromszögletű kert kis házában. (A Hajnali részegség óta az azúrbeli Nagyúr kebelében volt ez a ház.) Ilona azt mondta: – „A fényképeket elpakoltam, mert Ádám mindent elpusztít.” – De az volt az érzésem, hogy dicsekszik. Hogy náluk lám milyen jól működik az Ödipusz-komplexus. A Iokasztéknak ez kitüntető.

Az apa gipszbüsztje a szekrény tetejére volt feltéve, jó magasra.

– Ott talán nem éri el – mondta az özvegy, szinte szuggerálva a látomást a cserepeire tört mellszoborról.