„Sírva tallóz, aki él”

Jobb félni

Az ÉS-nek adott naplójegyzetemben néhány olyan történelmi alak szerepel (mivel ütötték agyon az időt Sopronkőhidán, várva a hóhért vagy a felszabadítót), aki maga halott, de nemcsak mártíriumának dicsfénye, hanem az özvegye is él. Bajcsy-Zsilinszky, Esterházy Móric, Rajk, Magyar Lajos, Révay Kálmán… Azt írtam meg róluk, hogy bridzseltek és szellemet idéztek. Idézték a magyar történelem előttük járó véres árnyait. Leggyakrabban Teleki Pálét.

Nomina sunt odiosa – és kihúzom a neveket, amikor korrigálok.

Koroknai Zsuzsa helyesli, jobb így. Nevek nélkül.

– Mint újságíró, csak kettőtől félek. A nagy emberek özvegyeitől és a baráti államok követségeitől.

A Szerelem alkalmából

Karácsony utáni napon Szabó Imrééknél töltöttünk egy késő estébe nyúló délutánt, ami horizonttágító nagy beszélgetéseket jelent. A jogtudományt a filozófia szintjén művelő házigazda társaságában mindig feledhetetlen diskurzusok bontakoznak ki. Valahol Bölöni Farkas („Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát”) és Camus (aki Koestlerrel a halálbüntetés ellen írt) között szóba került Barta Lajos. Én csak már mint az emigrációból hazatérő, itthon helyét kereső öreg drámaírót ismertem. És persze a fiatalon írott darabjait, mint amilyen a csehovi lírájú, halhatatlan „Szerelem”. Sz. I.-nek jóval korábbról voltak róla emlékei, ő a két háború között a csehszlovákiai ínségek, lapalapító harcok közepette élő Barta Lajost idézte.

Mindnyájunknak jólesett beszélnünk róla, mert igaz és tiszta ember volt Barta Lajos, róla szóló emlékeink egybehangzóan így vallottak róla.

Ádám

Egyszer valahol Algériában kellett volna találkoznom gondviselőjével. El is repültem Constantine-ba. De Ádám gyámja épp nem volt otthon. Egy cédulát hagytam az ajtó résében.

Miért repültem át az Atlasz-hegységet? Nem látszik indokoltnak? Dehogyisnem! Keresztury mondta indulásom előtt: – „Ha már Észak-Afrikában jársz, keresd meg Mostbacherékat. Ők gondoskodnak Kosztolányi Ádámról.”

– „Gondját viselik?” – „Odaadóan. Mindene megvan, de arra ügyelnek, hogy ne konyakozza el egyetlen nap az egész pénzét.” – Ezekért a kitűnő emberekért repültem tehát Constantine-ba. Mint egy Camus-hős. S éppoly értelmetlenül. Constantine-ban esett a hó. Mostbacherék nem voltak otthon. Hiába csengettem. Az ajtó alatt bedugtam egy cédulát, hogy Kereszturyék üdvözlik őket.

De az hogy is volt, hogy ha Kosztolányi Ádámmal – ővele magával és nem a patrónusával – találkoztam, és nem egy másik világrészben, hanem a pesti utcán, s ő rám köszönt és kedvesen elbeszélgetni óhajtott volna velem, nekem mindig sürgős dolgom akadt s megléptem előle?

Sírnivaló volt a szép Kosztolányi fej alkoholtól ödémás karikatúráját látni.

Negyvenben jártam náluk, a háromszögletű kert kis házában. (A Hajnali részegség óta az azúrbeli Nagyúr kebelében volt ez a ház.) Ilona azt mondta: – „A fényképeket elpakoltam, mert Ádám mindent elpusztít.” – De az volt az érzésem, hogy dicsekszik. Hogy náluk lám milyen jól működik az Ödipusz-komplexus. A Iokasztéknak ez kitüntető.

Az apa gipszbüsztje a szekrény tetejére volt feltéve, jó magasra.

– Ott talán nem éri el – mondta az özvegy, szinte szuggerálva a látomást a cserepeire tört mellszoborról.

Melegfront stb.

Takács Imre sebesen, megrendülten beszél Pilinszkyről, hogy nem kellett volna meghalnia (tegnap este halt meg, hirtelen halállal, átkozott, nyomott meleg időjárás volt!), de nem értem pontosan, hogy mi is lett volna a menekülése útja. Emlegeti Székesfehérvárt, meg azt, hogy ha tudta volna, hogy Pilinszkynek ott merre is van az a bútorozott szobája, ahonnét nemrég kitették, persze beszélhetett volna a lakástulajdonossal, ugyanis az elvált ember, és van a feleségének is egy lakása… Pilinszky fiatal felesége pedig egy francia nő, Párizsban él… Nem, nem, nem – nem kellett volna meghalnia. Ezt hajtogatja. Aztán elmegy.

Minden olyan bonyolult: a lakásügyek, a rendeletek, a melegfront, a családi életek. Nem értem. És nem is akarom érteni. Fáradt vagyok. Ma is tart a meleg front, zuhog a monszunos eső… Ennyi esetlegesség állt csatasorba, hogy egy lángelmét kioltson.

Utána Szeberényi Lehel csendesen elmondja, hogy Imrét azért rázta meg úgy Pilinszky János hirtelen halála, mert nemrég volt egy trombózisa az egyik szeme mélyén, s bár felszívódott, de retteg egy újabb s ki tudja hol, melyik fontos szervének melyik erében begörcsölő trombózistól. Nagy érdeklődéssel hallgatom, úgy hogy Lehel egyre részletesebben ecseteli a zaklatott élet összefüggéseit az agyerek elmeszesedésével. Nem kell tettetnem az érdeklődést. Az én jobb szemem feneke is bevérzett a múlt ősszel, s a vérpacni nálam még csak fel se bírt szívódni.

Az ajtóból visszafordulva meg is mondom ezt Szeberényinek, aki szinte belesápad, hogy jaj miket is mondott, s aztán nem győz tartóztatni, bizonygatni, hogy nem komoly betegség ez, ne higgyem, dehogyis… Úgy kétségbe esik, hogy most már el kell hitetnem vele, nincs nekem semmi bajom, hogy csak vicceltem, ahogy annyiszor csináltuk Sarkadi idejében és lám, sikerült őt jól beugratnom…

Behunyom a bal szemem. Félszemmel kacsintok vissza rá. S ő nem tudja, hogy nem látom. Csak felszabadult kacagását hallom, amint visszaszól, Sarkadi hanghordozását felidézve: – Te gézengúz!

Testvérek

Josif Mircea (Misuka) már 12 éves volt, amikor féltestvérbátyja, József Attila meghalt.

A temesvári kisfiú nem tudhatott budapesti bátyjáról, mert semmiről se tudott, idióta volt. (Szakolczay Lajos azt írja: „oligofrén, epilepsziás és néma”.) József Attila – elképzelhető, hogy – tudott kisöccséről, hisz ő épp amikor elborultnak látták, a világ legesleglucidusabb elméje volt, és mindent tudott. A Mindent tudta.

Ki az a filmalkotó óriás (egy Huszárik?), aki ezt a jelenetet filmre vehette volna a maga iszonyatában és gyönyörű szépségében: a 32 éves József Attila találkozását a 12 éves Mircea Misukával, aki boldogan üdvözli a sárkunyhójukba belépő isteni bátyját: Ő! Ő!… Ő!

Ő, aki a vértestvérségnek kötelmét vállalta az egész emberiséggel („emberiség, akit szegény anyám szenvedni szaporított…”), Temesvárról és Craiovából jövő hírek nélkül is megérezhetett valamit, hogy mitikus Szappanfőző is szaporítja valamerre az emberiséget. És honnan tudjuk, hogy nem ért soha Pestre valami mendemonda arról, hogy mégse a nagy Óceánon tűnt el az Atya (hogy fel-felbukjon onnan – az árból – haragvó vagy pipázó Istenként), hanem odaát kuksol a határon túl, Temesvárt, a csapodár bigámistája.

Hisz lehetett akkoriban utazgatni…

József Áron csúful elhagyta a Mamát, a kis családját. A fényképről ismert deli huszár vitte rossz génjeit egy házzal tovább. A hűtlenség büntetése – tudjuk fia verséből – lehet majd az is, hogy olyat szül (nemz), akinek „öröme az lesz, hogy körbe forog”. József Attilának a Teremtés annyi fájdalmas esélye között lehetett szorongató sejtelme József Áron törzsének új hajtásáról is.

Megint Szakolczay Lajost idézem, aki a temesvári (új) családi fényképet közli; a kis Mirceáról (Misuról) írja: „korai téboly és szeretet a szemekben…”

Ikertestvérekről mondják, hogy szervezetük mintha össze volna igazítva (vagy kötve) – miféle praestabilita harmonia ez? József Attila öntudatának egy-egy „világbíró” pillanatában – azokban a bizonyos legesleglucidusabb intervallumokban – éppúgy részévé válik a kozmikus harmóniának („szívem-lelkem óra, mely csillagokhoz igazítva jár”), mint ahogy megéli az Ős-sejtig felmenő genetikai láncot – otthon van ebben is. Otthon, mint hal a vízben. Mint pisztráng a vízesésben, amelyben az árral szembe veti magát…

Testvérek között megeshet egy olyan kapcsolat, amit az elmegyógyász páros őrületnek nevez: „folie à deux”.

Kell-e vajon ehhez, hogy egy családon belül éljenek? Kell-e az otthoni egymásraítéltség?

Tetemrehívás

A Korunk tavaly szeptemberi számában (még rajta van Szabédi László neve) megemlékező cikk Gyárfás Jenő századik születésnapjára.

Együttérzéssel olvasom.

Első nagy, igényes művét – amelynek megfesthetéséért Gyárfás otthagyja a sikereket ígérő Münchent és hazamegy a Székelyföldre –, a Tetemrehívást az 1881-es tárlaton a kritika kötözködve, elutasítóan fogadja. Kiváltképp a Koszorú és a Pester Llyod kritikusai becsmérlik: Szana Tamás és Keleti Gusztáv. („Fantázia-hiányos”, „tunyaság”, „a festőnek nincs egyénisége”, „nem tartozik a választottak közé”, „csak halvány képét mutatja”… stb. Keleti: „a művészi érettség hiánya” stb. Megannyi gyilkos szó.)

Az alig huszonnégy éves csodafestő ebbe az elutasításba beleroppan. Ami ezután jön: elkeseredés és fáradt kapkodás.

Aztán eltelik húsz év és ugyanaz a két műkritikus, aki a Tetemrehívást és festőjét annak idején gondosan agyonverte, számonkéri a társadalmon Gyárfás tragédiáját. Idézem a Korunk nyomán a jól végzett munkájára visszapillantó Szana Tamást. Most már dicsérheti is az áldozatát: „A lélektani mozzanatok ábrázolásában valóságos mesternek mutatta magát Gyárfás Jenő, aki Tetemrehívásában méltó magyarázója a legnagyobb magyar balladaköltőnek, Arany Jánosnak. Ez a kép, úgy felfogás, mint kidolgozás tekintetében valóságos büszkesége modern képtárunknak és mindenkiben fájó érzést kelt, hogy csak egymagában dicséri alkotójának bámulatos tudását.”

És egyetlen szót sem ejt arról, hogy a folytatás nélkül maradott ifjúkori remekmű sorsa egykor az ő kezében volt.

Keleti Gusztáv továbbra is elmarasztaló megjegyzéseivel kíséri a magányba süppedő művészt. Lassanként igaza is lesz neki. A világrend nevében prédikál: „Ecsete megszikkadt – írja Gyárfás Jenőről –, s ennek oka, hogy a nagy feladatokra hivatott festőművész a művészi produkció eleven festésű központjából hosszabb időre félre nem vonulhat.”

De hisz ő temette el!

„Mit nekem…?”

I. Berlin szerint (John Stuart Mill, London, 1959) a történelem a tériszonyos konzervatívok és a klausztrofóbiás szabadelvűek örök küzdelme.

– No, pusztafi, mit szól ezekhez a magas hegyekhez? – kérdezte Illyés Gyulától Márai, a felvidék szülötte, nem is merő tréfából, hanem mintha övéi volnának az Alpesek, amikor a svájci határállomástól Zürich felé mentünk a vonattal.

Illyés felpillantott könyvéből.

– Elveszik a kilátást – mondta, s olvasott tovább.

A vasúti fülke túlsó díványán Cs. Szabó és Ferenczy Béni a feledhetetlen pillanatnak kijáró boldog nevetéssel honorálták a villámgyors – a magyar szellem két nagy antagonistája között esedékes – asszót.

Anyák – árnyékok

Páratlanul szép és mély esszét írt Jean-Luc Moreau Krúdyról. Persze, elég sokat foglalkozik Gyula-Szindbád és a nők kapcsolatával. Miért is nem lépett Szindbád „tartós barátságra” egyetlen asszonnyal sem? Talán az anyja és más anyányi korú asszony ült-e rá Szindbád libidójára? Moreau idézi Kunderának egy sorát: „ahol a költő felnő, ott asszonyok voltak az urak”.

Eszembe jut az Új Írás gyönyörű sorozata pár évvel ezelőttről: Pályám emlékezete. A fényképes vallomások gyerekkorunkról. Szinte mindegyik magyar költő-pálya elején ott vannak az Anyák. Imponáló jelenléttel. Akik úgy szeretik a fiukat, hogy nem tűrik, hogy boldog legyen, megengesztelődve egy asszony oldalán. Vigyáznak ők erre életükben (mint Madách anyja) és még halálukban is, mint az Attila Mamája. „mindent elrontsz, te árnyék”.

Humor és folklór

Soha nem volt meg bennem az a nevethetnékinger, amely vicceket szippant föl, hogy mint egykor a tubák-élvező, a poénre nagy bruhahában kitörjön. Ha egy társaságban vicceket mesélnek, persze együtt nevetek a többiekkel, hiszen tudom, Bergsontól, hogy csak az nem nevet, „aki nem tartozik az egyházközséghez”, és lám, effélét mondanak a savanyú pofájú Luciferre is a római dolce-vita kompániában: „ki ellenáll a perc igézetének, s nem hagyja lelkét ártól elragadni, nem is jó ember, s bár maradna otthon”, tehát nevetek én is, de lehangolódom, és elfog az a fajta rossz érzés, amit talán sívó szorongásnak nevezhetnék, mert hiába, mégiscsak „kívülálló” vagyok, de mivel ezt nem merem (vagy nem tartom ildomosnak) bevallani, ezért én is együttnevetek. S ez persze szorongató, mint minden hamiskodás – mi lesz, ha lelepleznek?

Réz Ádám minden sármja és vitathatatlanul biztos ítélőereje kevés volt hozzá, hogy rábírjon, olvassam el, fordításában, a Svejket. Többszöri nekirugaszkodással se jutottam soha túl azon, hogy a legyek beköpték Ferenc József képét. Pedig ez, úgy rémlik, még eléggé az elején van. Hasonló vereségek soráról tudnék még beszámolni. Kiismerhetetlen – magam számára is – a gusztusom. Molnár Ferenc Olympiájának első jelenetével nem tudok betelni, Örkény Tótékjában pedig – Peti Sándor halhatatlan postás-jelenetén túl – soha nem értettem, hogy mi kacagnivalót talált a közönség. Épp így nem tudtam nevetni Dunai Ferenc Nadrágján, amelyhez, hogy drámaremekművet is lásson, olasz vendégemnek, Umberto Albininak kivívott két jegyet a minisztérium a közönségtől ostromlott Vígszínházba. S én kísértem el. Elfancsalodva ültünk ott szünetig. (Lehet, hogy nemcsak a nevetés ragadós, hanem a nevettető szándékkal szemben az ellenállás is?) Viszont nagy nevetésekre emlékszem Karinthy Ferenc egy-egy könyvének olvastán. A bicikliző tigris megjelenése után hónapokig zengett a ház nálunk a jókedvtől – nem győztünk egymásnak felolvasni belőle. És ellenállhatatlanul hat rám az olasz Flaiano humora…

Szervi baj ez, vagy pszichés? – mindegy, végtére is csak a tény számít, mint az impotenciánál. Hogy imádtam Arany balladáit – Ágnes asszony tébolyát, Bárczi Benő szívéből a pirosan buzogó vért s a jó Budavár torányán csikorgó érckakast – de utáltam a humoros Pázmány lovagot. A János vitézt már hatéves koromban betéve tudtam, A lélek halhatatlanságát tízévesen, de soha nem olvastam végig A helység kalapácsát, sem pedig a Dorottyát…

Gyerekkoromban Nagyváradon sokan olvasták körülöttem az Ojság című vicclapot (mottója volt: „Zsidóság és gojság öröme az Ojság”), de én nem mentem sokra ennek a vicceivel sem. Nem értettem őket. Hiába magyaráztattam meg magamnak az egyes ismeretlen szavak érelmét (pl. azt, hogy mi a „lád”). A Színházi Élet viccrovatairól annál jobb emlékem van. A Hét humorának és a Külföld humorának a vicceit éppoly lelkesen olvastam, mint a lap végén a színdarab-mellékleteket. Viszont a millennium éve óta padláson kallódó folyóiratok viccei dühítettek, talán azért is, mert sejtettem, hogy a stupiditás egy életre beleveszi magát az ember elméjébe. (Itt a bizonyíték, egy szál bojtorján az elmémbe ragadt: – Kérek egy jegyet. – Hová? – Ide a markomba. – De hova utazik? – Lakodalomba.)

In memoriam Cs. S.

S. I. megejtő, bűbájos egyéniségét (szellemét) azon lehet lemérni, hogy jóval talányos-tragikus halála után megejtette egy debreceni iskolás fiú szívét és egy életre eljegyezte őt magának. Egy rövid életre. Ez a posztumusz tanítvány lett az oly korán odalett író hagyatékának leghűségesebb őre, gondozója, kiadója. És ő is hamar odalett; még annyi évet se élt meg, mint Mestere az önpusztításban.

Neki csak másodszori kísérletre sikerült az öngyilkossága. Mindkét kísérletben rettenetes szenvedéseket ígérő halált mért magára. Első ízben – tűz által – a rettenetes szenvedéseket elérte, a halált nem. Második esetben – így mondják – valami fagyasztó folyadékot ivott, ennek belső pokoltüze elemésztette végre.

Mennyi halálában az imitáció? (Amely a Krisztus követőin stigmákat fakaszt és könnyű szívvel viszi őket mártírhalálba.) Mennyi volt halálában a menekülés?

Titok és csönd takarja ezt a halált is.

Ha Jean Genêt költői erejével bírnék, megpróbálnék regényben áldozni S. I. és Cs. S. (kápolnavirágként? ördöglakatként?) összekulcsolódó emlékének.

F. B.

Már csak leveleiből tudom felidézni magamnak hanglejtését és gondolattársításának lényeglátó villanásait.

A Bem-érem két oldalának asszociatív gazdagságát egyszer régen kisebb tanulmányban igyekeztem leltározni.

Forgatom kezemben az oly szűkszavú Daumier-érmét. Az előoldalon az arckép. Öreg, borissza színész is lehetne. Szellemfi.

A másik oldalon egy gyökereiben élő, derékba vágott fa, néhány csak azért is megeredt ággal, tragikus küzdelemben feszülve égnek, földnek…

Ez volna hát a Nagy Társadalombíráló? Ily kozmikus konfliktusoktól terhes?

– Ez! – hallom tisztán a rég hallott Béni-hangot.

F. B. és G. F.

Kivételes volt az az atmoszféra otthon, amelyet Erzsi kialakított a kórház után hazatérő Ferenczy Béni számára. Mintha kitágult volna a lakás (a Jászai Mari téren) – úgy rémlik, hogy a középső lakószobájuk ajtajait nyitva tartotta most már a műterem felé és a másik szép nagy szoba felé, amit addig alig ismertem. Bármikor mentünk, Bénit úgy találtuk, mint akit skatulyából húztak ki. Mindig frissen borotváltan, magas támlájú karosszékében, keze ügyében vaskos botja, könnyedén megkötött selyemkendővel a finom ing nyitott gallérja mögött, számos puha sportkabátja valamelyikében Gerhardt Ferenc mester megannyi chef d’oeuvre-je, amelynek párjait Juhász Ferenc, Vigh Tamás meg én viselhettük… Néhányunk számára Béni fedezte fel a legsötétebb ötvenes években ezt a belvárosi művészt – Béni így tartotta számon Gerhardt mestert, a kevés általa elismert igazi művészek sorában, és szerette is idejét tölteni a Veres Pálné utcai tágas emeleti szabóműhelyben, csakugyan mint egy baráti kollega műtermében, az emblémaként finom ízléssel falra kifüggesztett Morosini-kép reprodukciója alatt, amely egy velencei nemesúr gazdag személyiségével felruházva ábrázolt egy renaissance szabómestert…

Születésnapon

Majdnem mindenki megpróbálta, hogy egy „emblematikus” szóval megfogja az Illyés-jelenséget. Elvégre nyolcvan év alatt talán csak „kiadta magát”?

Pompás találatok vannak: Domokos Mátyás kis könyve (hála kiadásáért a békéscsabai nyomdásztanulóknak!) címében is szinte telibe éri: „A rabszolga óriás.” Mítoszi, népmesei képpel mondja ki az Illyésben feszülő ellentéteket Herkules, aki egy életen át mást se csinál, mint Augias bikaistállóját takarítja. Egy Sziszifusz… Belohorszky Pál is a végleteket párosítja: „izzó jég”, mondja Illyésről. Aztán nevezik őt „családfőnek” (Fekete Gyula), „a nemzet költőjének” (Pomogáts Béla), „népek fáklyájának” (Pálffy István), „számadónak” (Czine Mihály) s egyszerűen „az ünnepeltnek”. Tüskés Tibor – Táviratok ürügyén – az „aforistának”, Vekerdi László lényeglátó tanulmányának a címét miért ne lehetne akár egyetlen szóba tömöríteni? „Magyar-mert-emberi.” És Tamás Attiláé is a kettősségre utal, mely látszólag összebékíthetetlen magatartások szintézise: „népvezér és töprengő.” (Igaza lehet, Illyés is hasonló megfigyeléseket tesz Árpádról Vereckénél: „Hát a vezér is mitől ilyen néma?”) Illyés fogalmi megragadásának reménytelenségét Cs. Szabó azzal nyilvánítja ki, hogy tüntetően feladja a megközelítés kísérleteit, s meglepően „márkinőnek” titulálja Illyést, posztmodern stílfordulattal.

A féltékeny-fájdalmas Gulyás-vers sorai járnak közben eszemben, a jelek szerint Illyésről írta: „félarcod álomország, félarcod Oroszország”…

Valamikor a felszabadulás táján (előtte? utána?) azt írta Illyés, hogy az új világban „vissza se adom könnyen magamat”. Én ezt úgy értettem: nem fogja kiszolgáltatni magát. Ezt az ígéretét-fenyegetését beváltotta.

Ebben a lorettói litániázásban, amelyben találónál találóbb elnevezéseket aggattunk Illyésre (mint Máriára, hogy Dávid királynak tornya, elefántcsontból való torony stb.), és még hozzáfűzném: ő ennek a csonka hazának egyetlen megmászhatatlan bérce.

Vonatkoztatható reá is a próféta előrejelzése, Adyé:

„Ily bércnek lenni, ez a szent magyarság, mely táplálkozott a tájak mindivel…”

Aki mondja: az

Mulatságos volna végigelemezni, hogy ezek az Illyést néven nevező szavak – célba találnak, igen, de – talán még inkább vallanak azokról, akik mondták őket. Mintha ki-ki a maga szívügyét, rögeszméjét, élete értelmét ma elkeresztelné az Ünnepeltről.

Ikercsillagok

Dante ír az ikrekről, akik tusakodtak egymással már az anyaméhben. Márai és Illyés életük alkonyán lettek ily viszcerális antagonisták. Legendák szólnak arról, hogy mennyire nem állták egymást.

Most, hogy naplóikat (és Illyéstől a posztumusz verseket is) párhuzamosan olvasom, egyaránt bámulom őket: Cicero óta talán nem volt még az öregségnek két ily könyörtelen önelemzője.

Vita nélkül

Márai 1948-ban hagyta el – megrendülten – Magyarországot. (Láttam őt emigrációja másnapján Genfben.) Lukács György három év múlva egy akadémiai nagygyűlésen előadást tartott Irodalom és művészet mint felépítmény címen. Ebben Márait már a véglegesen feledésbe merült írók közt említi. Megváltozott az alap – eltűnt Márai. Egyszersmind Babitsot is hasonló sors fenyegeti – fejtegette Lukács –, mert A gazda bekeríti házát című vers nem is lehet egyéb, „mint aktív, harcos kiállás a polgári, kapitalista alap mellett”. Ennél szimplább patront nemigen használtak még verselemzés gyanánt, elemi iskolában sem.

Lukácsnak sohase volt szerencséje az élő irodalommal. Meglepő, hogy még a tíz éve halott Babitscsal sem.

Most Márai visszaütött. Nem vitázik. Naplójában csupán idézi a Lukács-előadás egyéb passzusait. A térdhajtásokat a nyelvtudományban új korszakot nyitó Sztalin előtt.

S emellé egy füst alatt idézi azt, amit róla és Babitsról prelegált a nagy filozóf.

A naplók párhuzamosai

Benne van az újságban, meghalt.

A noteszomban kihúzom a címét: San Diego… és előveszem a Naplóit. Itt nyílik ki:

„…mostanában – ez már az öregség – ébren sokszor gondolok ismerősökre, akik meghaltak.”

Visszalapozok. Mikor írta ezt? Hány éves volt, amikor ezt írta?

Épp húsz éve írta. Salernóban. 1969-es ez a napló. Hatvankilenc éves volt akkor, fiatalabb, mint én most. Próbálom felidézni dromedár alakját, magamnál fiatalabbként. Öcsémnek. Nem megy. 1969-ben Márai már összement öregember volt. Láttam fényképeket róla. Bár mintha mindig is „túl lett volna a koron”. Hisz amikor legelőször láttam (1939-ben? 40-ben?) sem volt benne semmi fiatalos. A Tudományos Akadémián valami székfoglaló előadás volt (Ottlik Lászlóé? Ottlik Györgyé?); az ajtófélfánál állt Márai, unott odaadással hallgatta az előadót. Kiküldött tudósító lehetett, legendás honoráriumért. Kétezer pengőt kapott a Pesti Hírlaptól, hogy ha Pesten egy ilyen európai esemény történik, mint most ez az Ottlik, kommentálja a maga stílusában. Vagy ha kitör egy háború, vagy ha beköszönt a tavasz. Tulajdonképpen azt fizették meg, hogy készenlétben állt. Kétezer pengőnek foga volt akkoriban. Ez tízszerese volt a slágerekből közismert pesti családi életszínvonalnak. – Vénségére eladta magát – gondoltuk akkor Márairól, a negyvenévesről, mi húszévesek.

Ennyi köntörfalazás után, hogy ez nem az én öregségem, hogy ez Márai öregsége, hogy Márai mindig is öreg volt hozzám képest stb., most még egyszer leírom én is a baljós mondatot: „Ez már az öregség.” Idézőjelek közt, de leírtam. Nem tört le a kezem.

Olvasom tovább Márai röpke elmélkedését a halottjairól, akikre gyakrabban gondol, mióta utolérte (őt! őt érte utol!) az öregség.

„Ilyenkor mindig úgy érzem: ezek az emberek elmentek és nem mondtak meg valamit, ami fontos volt, lényeges – és az, amit nem mondtak el, igazában ők voltak, ez a titok volt a személyiségük.”

Lám a sír sztereotip jelzője – az, hogy „néma” – ugyanerre a jelenségre utal. A sorozatban elnyelt titkokra.

Nem azt mondjuk, hogy vak sír, hogy süket sír…

Néma sír. „Verd a halottak néma sírját” (Kosztolányi). „Álomban a némaság a halál szinonimája” (Freud).

És az a bizonyos „néma tartomány” (Arany), ahol egy nép hallgat valamiről („kunyhói mind hallgatnak”), amit aztán a költői kimondanak, azok a bizonyos bárdok…

Vajon amikor Márai a pisztoly csövét a szájába vette, úgy érezte-e, hogy neki se sikerült kiadnia a titkát? Pedig neki nagyvonalúan hagytak időt a Párkák. És volt „ziccfleise”. Hatvan kötetet írt, minimum. Ez nem kicsiség. Ezer ívnyit írni! Negyvenmillió n-et lekopogni!

És mégis? Neki is torkára forrt a titok? Így érezte?

Amerigo, hol vagy?

Róma város múzeumában, a Navona előtt őrt álló Braschi palotában hatalmas átfogó kiállítás a XX. századi olasz szobrászatról. Hogy csakugyan mindenki jelen lehessen: a legnagyobbaktól sincs több, csupán egy-két darab.

Majdnem mind ismerős. Mintha megannyi Stróbl Alajost, Sidló Ferencet, ifjú Ferenczy Bénit, Holló Barnabást, Csorba Gézát, Borsost, Viltet látnék. Ők, és mégse ők. Az olasz unokatestvéreik.

Manzùhoz már nem tudok magyar rokont találni.

Amerigo Tot nem került a kiállítottak közé. Lehengerlő egyénisége és alkotóereje – úgy látszik – csak életében tudta biztosítani számára az előkelő pozíciót „idegen hazájában”. (Mikes szava volt ez. Pontos.)

Az is szinte csoda volt, hogy életében kivívhatta az elismerést Rómában. A szobrásztársadalmat könyörtelenségre neveli az állami (Rómában ezekhez még a vatikáni) megrendelésekért folytatott szívós pozícióharc. Szobrászban ritkák a szent Ferenczy Bénik. Michelangelo sem volt szent. Ő is csak isten volt. Amerigo sem volt szent – ismerte a játék megengedhető szabálytalanságait is. Nem véletlenül hívta meg őt Coppola maffiavezér szerepre…

Tűnődöm, vajon Budán, a Várban mi lett szép házával, ahová a múzeumát tervezgette?

Bárhol jelent meg, ő volt a központ. A Via Marguttán (ott Fellinivel osztozva a népszerűségen). Pesten az Inter Continentalban.

És most: két szék között? Pad alatt?

De megvan a Magyar Madonna Csurgón is és a Vatikáni Múzeumban. A gödöllői nagy dombormű is és a pécsi szoba. És Huszárik gyönyörű filmje őrzi feledhetetlen személyiségét.

Rómában a Canova kávéházban (lám, ez is egy neme a szobrászi halhatatlanságnak, hogy kávéház lett belőle) a hátsó szalon ebédhez terített asztalainál a finom öregúr pincér átszellemül, amikor az étrend összeállítása közben elmondhatja, mihez milyen bort ivott a „Maestro”.

Egy gyászteli év emlékeiből

Illyés régi naplóit olvasom. Az 1966-os év végén elvonulnak előtte az év halottai.

Seregszámlát tart.

Némelyikük halála engem is érintett…

Pontosabban: érint. Hisz mintha csak most volna, hogy futok le a Szajnának forró kora délután, a jénai sugárút felől, Bourdet-ék ebédjéről. Az Invalidusok mögötti kis utca felé igyekszem, hogy odaérjek a gyászházhoz a lever du corps szertartására. Öt percet se késtem, és az utca fordulójában már tűnik is el a fekete autó Gara László koporsójával. Mint egy autóversenyen indulnak nyomába a kocsik. Az egyikben helyet kapok, és már száguldunk mi is a végtelenül messzire eső temető felé.

És az is mintha most volna, hogy az Új Szent János Kórház kertjében egy padon ülök és az egyik ablak mögött – tudom – ott vívja haláltusáját Sárközi Márta.

És az elmúlásnak az a terítéke a Farkasréti temető ravatalozójánál: odabent az egyik koporsónál gróf Hunyadi Ferenc beszentelése folyik, és a pap azt a másik halottat is emlegeti, akinek most ácsolják odakint a ravatalt és akiért már gyűlnek a tömegek… „Egy igaz erdélyi magyart temetünk – így beszélt a pap az öreg Furi gróf fölött –, és egy másik igaz erdélyi magyart is temetnek itt most: Tamási Áront.”

Író ismerőseim (no meg a román nagykövetség emberei), akik a szertartás megkezdésére várva a ravatalozó előtti nagy téren sűrű csoportokban álldogáltak, meglepődve láthatták, hogy én mintha egy másik koporsót kísérve jönnék Tamási búcsúztatására – ő innen indult Farkaslakára, Hunyadi meg fel a budai temetődombra.

Ez is mintha ma lett volna.

És hogy a drága fuzsitus Tompa Kálmán, mindnyájunk ingyen doktora, leborul Tamási koporsójára és nagy zokogások közt ölelgeti…

Tompa Kálmán is egy igaz magyar ember volt Erdélyből.

Elembertelenedésünk kis könyvéből

Választmányi ülés.

Az elnök felolvassa a nyár halottait. Köztük Vészi Endrét, Garai Gábort. Vészi az ’56-os Írószövetségnek már titkára volt, majd ennek a titkárságnak lett az áldozata. Azóta is, mint decemberig az elnökség legtiszteletreméltóbb tagja – külön hivatala: az etikai bizottság vezetése. Hozzászólásaiban részrehajthatatlanul dominált az erkölcsi igény s a művészi értékek tisztelete. A legutóbbi tisztújításnál nem került be az elnökségbe. Garai Gábor vagy húsz éven át volt titkára, főtitkára a szövetségnek. Hogy is mondta Goethe? „Edel sei der Mensch, hilfreich und gut.” Ilyen volt. Legutóbb ő már nem került be a választmányba se. Nagyon szívére vette. Volt valami kísérlet, hogy ezt a bántást kireparálják, de balul ütött ki, s ez még inkább megalázta.

Úgy éreztem, hogy itt a választmányban, ahol évtizedeken át ültek együtt velünk, illendő lett volna pár szóval megemlékezni róluk, kettejükről. A többiek is megérdemeltek volna néhány kegyeletes szót: Telegdi-Polgár, Bajomi Lázár… De nem. Csak a formális, személytelen protokoll: az elhalálozottak listáját végigolvasván: „álljunk föl egy percre”. Egy csirkeudvarban nagyobb a lelki riadalom, ha a gazdasszony egy baromfinak elvágja a torkát.

Ezt aztán megtetézte az egyik alelnök.

Vészi helyére ki jöjjön a választmányba? A soron következő Szörényi László lenne, de megint valami bonyolult taktikai meggondolás folytán visszahozunk egy választmányból egyszer már kilépett tagot. Rendben van, ám Mándy mégis föláll és sajnálkozik, hogy nem Szörényi kerül be, aki a soros.

Az alelnök még csak nem is humorizálva – leinti Mándyt.

– Majd megint ürül hely, akkor Szörényi jön!

– Kissé morbid! – hallatszik valahonnan. Akasztófahumorba oldjuk az otrombaságot.

– Még jó, hogy nem bocsátják szavazásra, hogy ki haljon meg legközelebb. – Ne félj, mindnyájan kapnánk jó néhány szavazatot… stb.

Halálos gyűlölde.

Lám, ez is bizonyíték rá: ez az én írásom.

Nem is, amit megírtam. Hanem ahogy megírtam. Kegyeleti szavakkal intonált kegyetlenkedés ez is. Hogy is mondja Arany: „Mirtusz lombja közé fonom be szablyám…”

És vagdalkozom én is.

Gyűlöletet vetve, gyűlölködést aratva.

H. I. rendíthetetlen mosolya

Egy hete sincs, hogy a születésnapi köszöntőmön a Várszínházban feltűnt Havasi Pista mindig mosolygó, kedves kerek képe, s ahogy a fiatalabbak és a vidékiek tradicionális illemtudásával kifejezte jókívánságait, arra gondoltam, hogy lám, évtizedekig élhet az ember távol azoktól, akik őszintén becsülik, és közben csak őrlődünk olyanok körében, akikhez nincs semmi közünk… Szinte szemérmes zavarban mondta el, hogy mikor milyen drámatervekkel áltattam őt egykor (Hieronymus Boschról, a koleralázadásról), és ezt sem számonkérőleg és sértődötten mondta, hanem szeretettel és töretlen bizalommal, mintegy jelezve, hogy ő soha el nem felejti őket, és ha esetleg rászánnám magam a következő évtizedekben, évszázadban… Aztán elmondta még, hogy egy gyulai tanácskozáson pontosan hol ültem és miket beszéltem. Én minderre csak ködösen emlékeztem, mint Kosztolányi közéleti kitűnősége az apja-anyja nevére.

A beszélgetésünk így abban a jegyben folyt, hogy ő türelemmel ki fogja várni, amíg én egyszer majd az összes műveimet megírom, többek között azokat, amelyeket a gyulai várszínháznak ígértem. S ezt olyan biztatólag mondogatta, mintha nem is a hetvenötödik születésnapom lett volna, hanem a harmincötödik.

Körülfonta a szívem a sose-halunk-meg illúziójával.

Tegnap este, az Ők tudják, mi a szerelem premierje után, a várból baktatva le Ablonczyval, ő mondja, hogy Havasi Pistát tegnap eltemették Gyulán. Oly eleven volt a múlt heti találkozásom emléke vele, hogy először azt hittem, másvalakiről beszél. Hogy két Havasi István van. Volt.

De nem. Ő halt meg. Aki a maga nemében csakugyan „egyedüli példány” volt. Nemcsak úgy, ahogy ezt Kosztolányi értette édesmindnyájunkra, hanem a magyar kultúra történetében is egyedüli példány. Amikor a budapesti Nemzeti Színháznak épületrobbantgató Herosztráteszek voltak a kinevezett igazgatói (nomina sunt odiosa, tisztelet egy-két kivételnek), a határ menti Vég-Gyulácskán előpattant egy apró, ám annál inkább hitteli férfiú – isten tudja kitől, talán Istentől való mandátumával és rendíthetetlen mosolyával – és minden nyári vakációban megcsinálta a példaszerű vidéki magyar Nemzeti Színházat a várudvaron. Tudvalevő, hogy az efféle – s oly ritka – kezdeményezések, a hősi nekifutás után, rendszerint kifulladásra vannak ítélve. Elirigyli a megyeszékhely; szemet szúr Aczélnak; jön egy új tanácselnök; a fürdőszálló igazgatója a beutaltak számára Freud-dráma helyett bécsi operettet kér; a kezdeményezőt előléptetik és áthelyezik stb. – ám a gyulai vár bástyáján azóta is minden nyáron megszólalt az előadást hirdető kürtjel. Immár harminc éven át. És ez Havasi István rendíthetetlen csendes mosolyának újabb és újabb győzelmét hirdette.

Amikor egyszer régen, kisdiák koromban, a várat is birtokló Almássyak engedelmével iskolai kiránduláson becserkészhettük a várat és parkját, valahol a falakon egy bronztáblát fedeztem föl, amelyen vers hirdette a vár történelmi sorsfordulatait (talán a várúrnő Almássy Denise szerzeménye lehetett?) és a vers utolsó sorában – ha jól emlékszem – úgy szólalt meg a vár, Trianonra utalva: „újból végvár lettem”.

A magyar Nemzeti Színház eszméjének szüksége volt – s lehet – ilyen végvárakra.

Miért ne?

Márai újabb naplóit olvasom. Rákaptam. Ott kezdem olvasni, ahol kinyílik. Ha valami megragad, oldalt egy ceruzavonással megjegyzem. Lassan már minden lap margóján ott a jel: nyugtázom vele, hogy megkaptam az üzenetet.

Hogy örült volna ennek a könyvnek Komlós Aladár. Nagyon szerette Márait. Nem azzal az elszánt hitvallással, ahogy Simonyi Imre szereti őt, hanem szelíden, mint egy kedves cousin a másikat – ahogy az európai uralkodók szerették egymást, jó atyafiként, még ha netán épp háborúztak is egymással – vagy úgy, ahogy egy losonci fiú szívét eltöltheti a csöndes büszkeség, amikor számbaveszi a Fölvidék többi dísze közt azt a kassai fiút.

Hát igen, jó volna, ha ezt a Napló-kötetet, amely 1983-ban zárul, Komlós Aladár még olvashatná. Voltaképpen volna is ennek valami minimális esélye. Mert tegyük fel, hogy igaz, amit Márai a Naplóban ír – épp most húztam mellé egy ceruzavonást – „az Univerzumban minden lehetséges…”

Csakugyan. Miért ne olvashatná?

Vargha Balázs

Nem ismertem senkit – néhány költő kivételével –, akit oly közel engedett volna magához a magyar nyelv teremtő géniusza, mint Vargha Balázst. Néha azt kellett hinnem, hogy ő maga az. Hogy benne jár most a haza földjén nyelvünk gyalogos Őrlelke. S néha az volt a gyanúm, hogy ezt ő maga is így tudja: rajta rettentő a felelősség, hogy megszállva tartja őt valami Szentlélek. És mit is csinálhat? Jó képet vág ehhez a kiválasztottsághoz; ezt annál is inkább teheti, hisz ő tudja csak igazán, milyen vidám isten a tüzes nyelvek pünkösdi istene. Ezért engedhette meg magának, hogy utolsó könyvében is a címoldalon mulatni hívjon. Sokakkal ellentétben – talán még a szúnyognyi bajt elefántnak néző Arany Jánossal szemben is – így intett felénk: „Kedves olvasóm, jöjjön, mulassunk Arany Jánossal”. S ezt a mulatni hívó szavát már úgy rebegte, hogy nehezére esett a beszéd is. Döbbent részvéttel néztük a betegség pusztítását rajta, és bámulatunk tárgya volt igyekezete, amint szúnyogcsípésként viselte az elefántnyi bajt. De ezt most csak azért mondom, hogy örömet szerezzek neki egy keresztbeszerkesztett szúnyoggal és elefánttal. Szerette ezt az x-es szerkezetet, fontos tanulmányt írt róla – szerette, mint mindent, ami játék volt, és ami bepillantást engedett ebbe a nem egyetlen értelmű mindenségbe.

Vargha Balázst egy kitűnő, méltató tanulmány a címében „A játékos filosz”-nak nevezte. Én inkább úgy nevezném őt: a játékos filozófus. Nem azért, mintha kenyere lett volna a filozofálgatás, vagy úri passziója. Hanem azért, mert a nyelv, a költészet, a játék és a játékelmélet (például az x-es szerkezet), valamint a gyermeki zsenialitás nyilvánvalóvá tétele felszabadító pedagógiai gyakorlatok által oly sajátosan varghabalázsi mentalitás fényében jelentek meg, mintha egy koherens filozófia állt volna jót érettük. S ez a fílozófia nem káprázat. Ez megvan. Régi érvénnyel. Mint egy nemzet túlélési technikája.

Megvan már Sylvester János Grammatica Hungaro-Latinájában, stilisztikájában és abban, ahogy egy reneszánsz diáktréfa bravúrjával kihozta a magyar nyelvből örök időkre büszkeségünket: az időmértékes verselés gyönyörű képességét. S hozzá persze az is, hogy mindezt mintegy Mohácsra válaszul tette. Ez a filozófia aztán évszázadokon át megvolt a kollégiumok eleven hagyományaiban, amelyekből – Debrecenben – Vargha Balázs is bőven merített. És jutott ebből neki az oly meghatározó és mindenre fogékony gyermekévekben már az apai házban. A patriarchális Magyarország örökségét a Vargha-fiúk ott sajátították el, a kunszentmiklósi paplakban. S ehhez az örökséghez mindjárt azt a rugalmasságot is, hogy nem jöhet oly modernség, amelyben ők ne tudnának ezzel a patriarchális örökséggel avantgárddá lenni. A nagyatya szerepe, a Vargha Gyuláé, a magyar irodalomban egyáltalán nem mondott ellent ennek a nyitottságnak. Vargha Balázsra pontosan illik az, amit a nyelvújítási harcokra visszatekintő bölcs Kazinczy így festett meg ideálnak: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind”. Azt hiszem, ez az a filozófia, amit Szabó T. Attila – aki különben Vargha Balázs erdélyi ikercsillagának is tekinthető – úgy nevezett el: örök nyelvújítás. S amit Szabó T. Attila is összekapcsol a világ megismerésének – megnevezésének! – az igényével, a filozófiával. S összekapcsolja még „nyelvünknek a múlt időtlen távlatából induló, az arasznyi jelenben és a jövő végtelenségében folytatódó élni akarásával”.

Ez az „örök nyelvújítás” magán viseli fogantatásának, egy Mohács utáni kornak determináló jegyeit. Ma, amikor szép nyelvünk ellen törvényekbe foglalják az irtó szándékokat, ez a varghabalázsi derűs és nagy koncepciójú nyelvművelés, emelkedett filozófiájával, vigaszt és önérzetet ád.

A veszteséget, amely Vargha Balázs halálával ért minket így is kell mérnünk. Arany János ilyenkor azt mondja: „Mint bástya feszült meg romlott torony alján”.

*

Pontosan egy fél évszázad óta ismertük egymást. Ő huszonöt éves volt, én három évvel több. Egy paksaméta gyermekrajzot küldött ki nekem Svájcba Keresztury minisztériumából Sőtér István, hogy a genfi Nemzetközi Nevelésügyi Intézet üres magyar standján állítsam ki őket. A kunszentmiklósi iskola tíz esztendő körüli gyerekei festették tele az egyszer már használt régi rajzlapok üres hátoldalait. A háborúnak vége volt. Semmi nem volt. Rajztanárjuk sem volt, elvitték az oroszok. Ezek a csodálatos naiv akvarellek mindennél meggyőzőbben hoztak hírt arról, hogy Magyarországon felszabadulás van. S a kiállított anyag kezdte odavonzani a Léman-tó partjára, a Palais Wilsonba Genf képzőművészeti kritikusait, költőit és festőit. Ilyet még nem láttak: egy tucatnyi gyermek és leányka kollektív tárlatát, ahol mindegyik a maga felszabadult egyénisége szerint festette a megadott fantáziamozgató témát. Például azt, hogy „Kútba néztem”.

De ki volt a felszabadítójuk? – kérdezte az intézet igazgatója, a nagy Piaget. (Bizonyára nem a Vörös Hadsereg, hacsak azzal nem, hogy elvitte a konzervatív rajztanárt.) Jött Pestről a válasz: Vargha Balázs, Vas utca 2/c. Így kezdtünk el egymással levelezni, két fiatalember, mindketten megadva a másiknak azt a reverenciát, ami egy agg ismeretlennek kijár…

Ebben a fél évszázadban – ebben az „arasznyi jelenben”, ami nekünk adatott – nagyon sokat kaptam tőle. S azt hiszem, ezt sokan elmondhatjuk. És a kunszentmiklósi iskolának festő gyerekei is elmondhatják, akik a hajukból vágott tinccsel csináltak maguknak pemzlit, és lefestették, hogy mit látnak, ha kútba néznek, lefestették azt, hogy új cipőm a világ közepe, vagy lefestették a nevüket, vagy a feltámadás szomorúságát. És elmondhatják a PAX-beli gyerekek is, akik „nem ember kezébe való nagy kínok késeivel” sebzetten kerültek oda, és Vargha Balázs, együtt a feledhetetlen Rákosi Zoltánnal, verset írni kapatta és így gyógyítgatta őket. Biztos lesz is köztük, aki elmondja, ha más nem: Orbán Ottó.

És elmondhatja az a most nyugdíj felé járó pár százezer magyar, aki a negyvenes évek végén mind Vargha Balázs ötleteitől dús tankönyvekből tanult. S folytathatnám e seregszámlát – munkás, termékeny, teremtő életének lekötelezettjeiről. Szelleme tetten érhető, vagy nyomelemekben kimutatható a magyar humán kultúrában messze generációkig. Ha megírja egyetemes játékelméletét – amelyet évtizedek óta emlegettünk, én hittel, ő maga csupán mosolygó szkepszissel mutatván ama „hatfiókos szekrényre, amely a játékos nyelvi tüneményeké”, s amelynek megírására tizenkét évvel ezelőtti tanulmányában Kovács Sándor Iván is biztatta oly szép szóval –, ha ez megszületik, akkor Vargha Balázsnak oly eredeti és oly evidenciával bebizonyosodó gondolatai most jelen vannak az egyetemes és modern civilizációban. Egy új magyar Homo Ludens.

Akiben én nemegyszer és bizonyára nem alaptalanul Csokonai szellemének megtestesülését láttam, kedves Bábi, búcsúzásul figyeld Adynak Vitéz Mihály ébresztésére írott szavát:

Végh Sándorról

A zenei folyóirat júniusi számában Végh Sándorról, egykori hegedűtanáráról „szordínósan” fájdalmas emlékezést írt Ébert Tibor. Írása megindított – és megindította bennem az emlékezést. Jólesett tovább szőnöm magamban Végh Sándor és legendás vonósnégyese életének további alakulását, ha csak egy rövid, de sorsfordító periódusban is – és éppen attól a pillanattól kezdve, amikor az ifjú Ébert Tibor elveszítette őt szeme elől. Mindezeknek, amikről beszélünk, ötven éve… Röpke ötven éve. Az emlékezést segíti Ferenczy Béni varázsos rajz-ónja. Pár vonással megörökítette számomra Svájcban a Végh-kvartettot. HUBAY MIKLÓSNAK SZERETETTEL F. B. NAX. 1946. Itt van a rajzon Janzer, Zöldi, Szabó (beugranak a nevek, mint másnak az olimpiai csapat tagjaié) és persze itt van az előtérben Végh Sándor, teljes korpulenciájában, a minden egyes sejtjét átjáró zene magasfeszültségétől rázva és rázkódva, szinte körvonalait veszti: „éterizálódik”. Ez a hatalmas, tohonyának tetsző test tündéri jelenéssé lesz. Hányszor ment át – szemem láttára – ilyen transz-állapotba, a vonósnégyesek kódáit játszva.

*

…Az ostromon átesett főváros romjai közé háromnapos vonatúttal érkezik Pozsonyból a frissen érettségizett diák, hogy felvételizzen a pesti Zeneakadémián – ezzel kezdődik Ébert Tibor emlékezése Végh Sándorról, a felvidéki gyerek és a Kolozsvárról jött tanár első találkozásával. Aztán a tanár és növendéke úti kalandjai: a Magyarország körül újra, még vastagabb vonalakkal meghúzott határokon kívül rekedő szeretteikhez indulnak együtt, egy halálvonat meg a Duna-habok kockázatai közt. S már a következő tavaszon (1946) a hegedűórák folytatása a mester lakásán, a budai dombokon, ahol az első mandula- és orgonavirágzás hamar begyógyítja az ostrom sebeit. A befejező fejezet az utolsó hegedűórájukról szól. A fejezet címe: a rózsadombi villának a címe. Lepke utca 23. (Jó is, hogy megadja ezt a címet Ébert Tibor – ki tudja? egyszer majd a második kerületben eszébe juthat valakinek emléktáblával megjelölni a házat, ahol korunk egyik világraszóló hegedűse nevelte az ostrom után a nála fiatalabbakat.)

„Többet nem láttam Végh Sándor tanár urat.” Ezzel a mondattal fejezte be emlékezéseit Ébert Tibor.

Ha megengedi: én most itt folytatnám.

*

1946 szeptemberében kint álltam a genfi Cornavin pályaudvaron. Genf az a város, amelyikhez nagyon illik a béke. Elragadóan szép és vonzó tudott lenni a háború után. Kivirágzott ő is, talán azért is, hogy hívogassa és ölelhesse magához újból egész Európát. Újrakezdődnek a Genfi Zenei Versenyek is, és mindenfelől jönnek a világ fiatal muzsikusai, akik a háború alatt nőttek fel, s itt most megméretnek: ki milyen nagyra. Gagnebin úr, a Conservatoire igazgatója már tavasszal szólt nekem, hogy milyen jó volna, ha magyarok is jönnének. És lám, jönnek is. Hála a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó osztályának, mely az ország legnagyobb elesettségében is bámulatos eredményességgel működött. (Próbálom felidézni a neveket, akikkel Genfből kapcsolatban voltam, bár személyesen nem is ismertem őket: Sőtér István, Szentmihályi János, Martinkó András, Hodinka László és volt egy ügyszerető államtitkár is: Bassola Zoltán.) Minden efféle Svájcból jelzett hívásra a magyar géniusz legnyalkább verbunkjait állították ki idehaza és pakolták fel őket, zónaengedélyekkel és Vorosilov pecsétjével ellátva, a Zürich felé induló vonatra. A Rhône völgyében – valahol Sion, Sierre fölött – a rajzon olvasható Nax nevű falucskában – így örökítette meg Ferenczy Béni a Végh-kvartett tagjait, Favre kocsmárosék châlet-jában, házikoncertezés közben. A hallgatóság? Igazán illusztris volt. Természetesen a kocsmáros és kedves családja, mellettük Szőnyi István, Gyergyai Albert, Szűcs László, a Nemzeti dramaturgja (aki talán azért értett úgy a drámához, mert mindent tudott a zenéről is), Gombás Pál, a fizikus, feleségével, hozzájuk átjött a szembenlévő hegyről, Montana-Vermalából Szentgyörgyi Albert. És még mások.

1946 szeptemberében ott álltam tehát a Cornavin pályaudvaron. Igen, akkor jöttek Véghék. A hangszerek tokjait természetesen cipeltem. Nehogy az esti fellépésre meghúzódjanak az ujjaik izmai. Még vicceltek is velem. – Ne félj, zongora nincs. A Pisztráng-ötöst most nem játsszuk. – Úgy törtek be Genfbe aznap este, mint Botond Bizáncba. A beütött kapun aztán áradtak be a magyarok, s aratták ők is sorra az első, második díjakat. (Szeszler Tibor, Lukács Pál, Cserfalvi Eliz, Gérecz Árpád, Martzy Johanna – bár ő már akkor Svájcban élt, férjével, Csilléry Andrással –, Böszörményi Nagy Béla, Siki Béla, Zemplényi Kornél, aztán a csöpp, szép fekete énekesnő: Farkas Júlia… És még mennyien!) Két év múlva aztán megint elővett Gagnebin igazgató úr, Schidlof főtitkárral együtt: nem tudnék-e valamit csinálni, hogy a magyarok most már kevésbé frekventálják a genfi versenyeket. Vagy tegyek róla, hogy ne legyen minden magyar olyan zseniális. Schidlof úr sírt. – „Minden díjra kijön egy magyar, megcélozza, megnyeri és hazaviszi. Mi a japánokból élünk, meg az amerikaiakból. Ők több százan jönnek ide és nem nyernek semmit. Csalódottan mennek vissza a tengeren túlra. Jövőre talán már nem is látjuk őket.” És persze felemlegették, csillogó szemmel Véghéket. Azt a legendás, példátlan eseményt, hogy a Victoria Hall páholyaiban a zsűri talpra ugrott, amikor befejezték a kötelező számot és úgy tapsolta a magyar kvartettot.

A zenei versenyek magyar résztvevőinek nem futotta szállodára. Jó ismerősök révén meg kellett találnom azokat a melomán genfi polgárokat, akik szívesen látták őket. Egy kvartettot nehéz egy helyre elhelyezni – magamhoz vittem el őket. Rue Munier-Romilly. Kis utca, egyemeletes magánpalotákkal. Bár Ottlik Géza már nálam lakott (a csöppnyi kertben úszónadrágra vetkőzve naphosszat verte az írógépet, Evelyn Waugh regényét fordította) sikerült egy dormitóriumot kialakítani a kvartett számára. Nappal ez volt a zeneterem is.

A mindent felülmúló siker meghozta – elkerülhetetlenül – a tragédiát. A Genfben sirítő impresszáriók Végh Sándornak a legkecsegtetőbb meghívásokat kínálták. Övék a glóbus, mind az öt világrészével. De kiderült, hogy az útlevelük csak egyszeri kiutazásra s épp csak a versenyek hetére szól, s vele máshová utazni nem tudnak. Vorosilov nem volt a magyar művészekkel olyan nagyvonalú, mint a futballistákkal. Tehát vagy hazamennek és akkor turnézhatnak Szolnokon és Békéscsabán, vagy disszidálnak s akkor Edinburgh, Philadelphia, Tokio…

Előadóművészek számára, akik a világhír küszöbén állnak, ez a magyar politikusok kifundálta alternatíva mindennél cinikusabb és lélekgyilkosabb volt. Közelről láttam Végh Sándorék szenvedését. Ha disszidál, talán soha nem látja a Lepke utcai házát. Tanítványait sem. Ébert Tibort? Meg aztán vajon a felesége majd Komárnóból ideutazhat-e utána? Ugyanezekkel a kérdésekkel küzdött Janzer, Szabó, Zöldi. (S folytathatom a sort. Ugyanezekkel emésztette magát Cserfalvi Eliz, Gérecz Árpi, Siki Béla. És azoknak is megtépte lelkét ez a szadisták gyártotta dilemma, akik megadva maguk a sorsnak, hazatértek: Zemplényi Kornél, Szeszler Tibor – akinek pedig maga Jehudi Menuhin kínálta pártfogását odakint, ha jól emlékszem: vásárolt is számára egy csodahangszert.)

Egy ideig nálam laktak Véghék. A vendéglátásért cserébe két estén eljátszották Bartók hat vonósnégyesét. Úgy tudom, ez volt a világon az első integrális Bartók-kvartett-bemutató. Azokat a családokat hívtam meg, akik fogadtak magyar muzsikusokat. És persze: Ernest Ansermet-t, aki a szomszédban lakott.

Én is nagy hasznát láttam ennek a két Bartók-koncertnak. Véghék éjjel-nappal készültek rá, gyakoroltak. Maradi fülemet betörték Bartók zenéjére.

*

A méregdrága Genfből a Végh-kvartett aztán átköltözött – túl az utca végén – Franciaországba. Genf határában a szavojai hegyekben találtak egy kis falut. Combloux? Ott telepedtek meg. Valamelyikük felesége – a Szabóé? – zongoraművész volt, csatlakozott hozzájuk, így már játszhatták a Pisztrángötöst is. Nem látogathattam meg őket, mert az én útlevelemben Franciaországra nem szólt az engedély.

Nem is láttam aztán soha többet őket.

Művek és barátok

Dolgozószobám utolsó negyede, ahol körben a könyvek vannak, színpadszerűen emelt. Egyszer egy röpke pillanatra mennybe is ment, mint színpad. Ruttkai Éva, legutolsó éveiben – Latinovits halála után, még a rák brutális támadásai előtt –, amikor egy szent asszony hitével, alázatával és magát szétszóró pazarlással lett a pincék és padlások kis színházainak nemtője, itt, ezen a pódiumon is próbálni kezdett egy színdarabot, Szabó Sándorral és Benkő Gyulával. A Vígszínháznak már évtizedek óta nem kellett ez a darab: ő megcsinálja – így határozott. Huszárik Zoli lett volna a rendező. – Színházat kellene itt csinálni – mondogatta Ruttkai Éva. A talpunk alatt visszhangzanak a József Attila utcai árkádok, Ruttkai már nevet is adott az álomnak: Árkádia Színház. Aztán Huszárik összetörte magát, majd meghalt. Szabó Sándort a színház visszahívta ebből a minden hivatalos pecsétet nélkülöző produkcióból. De Ruttkai Éva, lopva közeledő elesettségét növekvő energiákkal ellensúlyozta és nem ismert akadályt. Folytatta a próbákat Ruszt Józseffel és Szabó Sándor helyett Szilágyi Tiborral. És két év után, szembefutva rövidülő idejével színpadra vitte a váci Művelődési Házban a Római karnevált. A Vígszínház és más színházak sztárjaival. A művelődési ház gazdája, Végh Károly a művészi kezdeményezés bátorságában messze túltett a darabot húsz év óta nagy ívben megkerülő pesti színigazgatókon.

Nem akkor volt először ÁRKÁDIA ez a terem. Százhúsz évvel ezelőtt Mosonyi Mihály zongorája állt ezen a dobogón, ő lakta az egész emeletet. Az emléktáblája lent van az árkádok bejáratánál. Ez volt a zeneterme. Talán épp itt a dobogón állott a zongorája, és itt mutatta be készülő operáinak áriáit Pest bennfentes zeneértőinek. Liszt Ferenc is megfordulhatott itt, hazatérőben Duna-parti szállására a bazilikából, ahol délutánonként orgonált a maga (s az Isten) gyönyörűségére. Később aztán Gertler Viktor filmiskolájában szolgálhatott ez a dobogó próbaszínpadul… Legendás elődeim! De a magyar kultúra legújabb mozgalmai számára is neveltek ezek a falak fiatal írót. Közvetlen elődöm itt az ifjú Barna Imre volt – Umberto Eco lefordíthatatlannak tetsző olasz stílbravúrjait szinte egyenes adásban közvetítette a fogékony fiatal magyar olvasóknak, rákapatva őket, hogy otthon érezzék maguk a Jelek és Jelenések dzsungelében… Barna Imre most egy ennél százszor szebb palotában székel, Rómában, a Magyar Akadémián (azt Borromini építette, ezt a József Attila utcai házat Hild József – de még Hild se biztos). Elképzelem, hogy mégis szívesen gondol vissza erre az egykori otthonára, ahol a hintájának kampói még ott vannak az ajtó szemöldökfájában. Várom, hogy egyszer beállít a gyerekeivel, megmutatni nekik az otthont, ahol felnőtt…

Ha én Rómába megyek, a Palazzo Falconieriben (a Római Magyar Akadémia) azért is érzem otthon magam, mert ott láthatom Ferenczy Noéminak talán legszebb és szinte hihetetlenül nagy méretű kartonjait. Ezeknek az isten tudja hogyan Rómába kikeveredett festményeknek láthatók kistestvérei itt nálam a falakon, az ablakok között. Ezeket még Ferenczy Noémitől kaptam, kolostori műteremlakásában, a Deák tér fölött, ahol a napfényes nyári idő elmúltán, a korán sötétedő téli délutánokon, amikor abbahagyta a szövést (téli sötétben talán hozzá se kezdett), hajlandó volt embert látni egy csésze teára és hecsedlilekváros kenyérre.

Volt nekem Noémitől maga szőtte gobelinem is – Firenzében kaptam Tolnay Károly özvegyétől. Tolnayné (hamburgi arisztokrata hölgy, nemcsak rangra – lélekre és szellemre is arisztokrata) valószínűleg nem szerette Noémit, akit – úgy beszélik – Ino (Carlo, Carlino, Ino: Tolnay beceneve régi barátai számára) fiatalon még feleségül is akart volna venni. Noémi remete-természetét ismerve szinte hihetetlen szándéknak tűnik ez, de következtetni lehet belőle, hogy milyen nagy rajongás tölthette el az ifjú Tolnayt a Ferenczy-jelenség iránt. (Noémi: csak pars pro toto.) De aztán nem vette feleségül, csak könyvet írt róla, az első és nagyon sokáig egyetlen monográfiát. Világhíre csúcsán az öreg Mester megsúgta nekem (feltételezte rólam – joggal feltételezte –, hogy megértem ezt az ő mindhalálig tartó Ferenczy-tropizmusát), úgy van ő Ferenczy Noémival, mint Karinthy Frigyes Cirkusz-novellájának a hőse a maga szívügyével: egy életen át azért építi fel jelentős publikációkkal a presztízsét – mindig a legnagyobb mesterekről írván –, hogy most aztán a Michelangelo Corpus (összes rajzai) kritikai kiadása után – a legnagyobb autoritásraj hirdethesse a világnak a kinyilatkoztatást: Ferenczy Noémi a modern művészet egyedülálló géniusza… (Amikor a Corpus negyedik, utolsó kötete megjelent, szinte másnap Tolnay Károlyt elvitte a hirtelen halál – a Corpus befejezéséig szólt a földi mandátuma.)

A gobelin, amit Tolnaynétől kaptam, első darabja lett annak az emléksaroknak, amit Tolnay Károlynak teremtettem meg Kecskeméten. Azt hiszem, „valóban méltó és igazságos” Tolnay Károly emlékét magyar szülőföldjén is megőrizni – meg aztán ez olyan volt, mintha a halálában hazatérne. Firenzében Tolnay Károly Michelangelo egykori házában lakott – az eredeti rajzok, márványok, fába faragott Krisztusok között. Ehhez fogható helyet Magyarországon egyet ismertem (paradox módon hozzá foghatót): Kecskeméten a volt zsinagógát, ahová összegyűjtötték a Michelangelo szobrairól készült gipszkópiákat. (Azt hiszem, azokat, amelyek a háború előtt a Szépművészeti Múzeum auláiban álltak.) Így a kecskeméti homokon egymás mellett látható – ha nem is eredetiben – a haldokló rabszolga Párizsból, a firenzei Dávid, a bruges-i Madonna. Itt kértem egy sarkot Tolnay Károly számára. Otthon fogja érezni magát. Odavittem tehát a gobelint. És odavittem Tolnay és Ferenczy Noémi levelezését is, és néhány ma már beszerezhetetlen Tolnay-művet. Bács-Kiskun megye ügyeit akkoriban a kulturális kezdeményezésekre páratlan fogékonyságú Romány Pál intézte, így nem volt nehéz az ő pártfogásával tető alá hozni ezt az emlékhelyet a nagy magyar michelangelistának.

Persze, most inkább arról kéne szólnom, ami itt van a lakásban. Arról, ami maradt. (De büszkébb vagyok arra, ami a köznek szolgál…) Maradt itt is elég. A falakon nem drága festmények, inkább rajzok, metszetek, ám mindegyikhez fűződik nagyszerű barátok emléke is.

Ott muzsikál a sarokban a Végh-quartett. A rajzon Véghék felcsillagzásának dátuma – amikor felállva tapsolt nekik a zsűri a genfi zenei versenyen –: 1946. Amikor Ferenczy Béni lerajzolta őket, fent voltunk egy kis alpesi faluban, Naxban. A falu neve is ott a rajzon. Favre-ék ebédlőjében muzsikálnak – ő volt a kocsmáros és mészáros a faluban. Az ő szállójában lakott egy egész magyar Olimpusz. Végh Sándor mostanában hunyt el. Egy bécsi újság beszámolt arról a gyászról, amelybe halála borította az osztrák zenei világot. De még a mennyországot is. Ott apotheózist csaptak, örömünnep volt. Mozart és Bach házikoncerttel fogadta az égben az új üdvözült muzsikust. Ott volt az angyalok mind a kilenc kara és a Szentháromság is, hiánytalanul.

Ám ötven évvel ezelőtt a svájci kocsmároséknál nem kevésbé illusztris társaság hallgatta végig muzsikálását. Ott volt többek között Illyés Gyula is Márai Sándorral, békében és harmóniában – lám a zene hatalma.

Van itt még körülöttünk pár rajz, érem, szobor Ferenczy Bénitől. Sugározza mindegyik a senki máséval össze nem téveszthető szellemét. Boldognak mondja magát mindenki, aki ismerhette. Én is.

A szemben levő sarokban van a házioltár, az én Szentháromságommal: Ady, Michelangelo, Szophoklész.

Itt is Ferenczy Bénivel kell kezdenem (Ferenczy: „keine Ende” – mondhatnám Goethe nyomán), azzal a rajzával, amelyet illendő volna térden állva néznünk. Ady a halottas ágyon. 1919. január végén. Pár órával azután, hogy Ady hajnalban elhunyt, a fiatal szobrász kiment a városligeti szanatóriumba, hogy megcsinálja a halotti maszkot. Más kitűnő szobrászok is igyekeztek (Vedres Márk). A halotti maszk mellett Béni keze alatt megszületett ez a lélegzetelállító szépségű rajz – szinte illusztráció egy régi Ady-vershez: „milyen szép halott leszek, milyen szép halott leszek” – és közben az iszonyat: nézd, fel van kötve az álla. De Béni ezt a kendőt épp csak hogy sejteti. A papírlap hátoldalán vázlatok Ady szájához. Azok az eleven húsos ajkak a halálban még érzékibbek, mint amilyenek az életben lehettek. Ez a rajz mindig felidézi bennem nemcsak a Liget Szanatórium halottasszobáját, hanem egy másik betegszobáét is, ahol ezt a rajzot először láttam, s ahol az enyém lett. Ferenczy Béni ’56 novemberében végigjárva a rommá lőtt körutat, hazament és megnémult, megbénult örökre. Néha kísérletet tett, hogy megszólaljon. Máskor szomorú nevetéssel mutatta béna jobbját. Mintha emblematikus jelképe lett volna a megcsúfolt Hazának. Ő maga volt az.

1956-ról ’57-re forduló télen meglátogattam őt a Lukács fürdő oldalában lévő kórházi szobájában, ahol Bernáth Aurélné volt az orvosa. Ezek a jó feltételek is közrejátszottak, hogy felesége, Erzsi (akiről Tolnay Károly mindig azt mondta: ő GAIA, a termőföldnek istennője) itt tartotta Bénit köztünk még tizenkét esztendeig; hát igen: némán és jobbjára bénán, de mindig frissen és elegánsan, mint egy dandy – Gerhardt mester, a szabója (akinek művészetét Béni kollégiálisan becsülte) akkoriban öltöztette őt a legnagyobb gonddal. Mindig barátoktól, virágoktól környezve, Mozart-muzsikában fürödve találtuk őt magas támlájú bőr karosszékében. Bal kézzel azután megint megtanulta az ecset és a mintázófa használatát – sután és zseniálisan újból alkotott. De ez még a természet erőit (állítólag) birtokló asszony számára is csak hosszú, kitartó küzdelem és végtelen türelem eredménye volt. Az Ady-kép adományozása akkor történt, amikor ennek a küzdelemnek a kimenetele nagyon kétséges volt. Béni szinte darab faként feküdt az ágyban. Csak a szeme járt a körülötte állókon, mintha kérdezni akarta volna, hogy mi történt vele. Mi meg beszélgettünk, szóltunk hozzá is, bár nem tudtuk, mit ért belőle. Egyszer csak bal kezét kinyújtva az éjjeliszekrény felé, egy bekeretezett képet felém nyújtott. Ez volt az. Nem volt nehéz felismerni. Már publikálta Földessy Gyula. Övé volt a kép is. Valamikor megszerezte, s ma elhozta Ferenczyéknek, s azzal adta oda Erzsinek: – „maguknak most pénzre van szükségük, próbálják ezt pénzzé tenni…” – Én nem is mertem utánanyúlni. – Fogadja csak el – mondta Erzsi –, Béni magának szánta.

És most itt van Béninek ez a súlyos Ady-érme, amely ugyancsak a rajznak bronzban kiteljesedő megfogalmazása. De a halott arcán már ott a halhatatlanság fénye… Ritka nagy, súlyos dombormű az érem mindkét oldala. Itt a hátsó felén egy kilendülő hatalmas harang, már-már szétveti az érem körvonalait. S a fölírás – a szinte ismeretlenségből feltörő Ady-sor: „HA MOST HÚZNÁD MEG HARANGJÁT SZÍVEDNEK” (Mindig sokat kell lapoznom az Ady Összesben, hogy rátaláljak. S bámulom, hogy mennyire ismerhette Ady költészetét a kozmopolita világfi – aki ifjúságában volt – Ferenczy Béni, hogy ezt a hatalmas, feltámadást hirdető sort idézi a halott Ady fölött… És az én fülemben úgy szólal meg a vers, hogy akár dalolni lehetne, mintha Nagyváradon, a Rimanóczy teraszán húzná a cigány…)

Ezt a csoda-érmet Firenzében kaptam Tolnay Károlytól. Amikor büszkén mutatta, nem álltam meg, hogy ne mondjam: – Az éremhez szolgáló rajz az enyém. – Amire szinte mérgesen azt mondta Tolnay: – Akkor vagy te add nekem a rajzot, vagy nekem kell neked adnom ezt az érmet. Hát nesze! – Így éltünk mi Flórenc (Ady még így hívta) városában.

A halott Adyval szemközt Erdély kis térképe. Szövege olasz – figyelmezteti a magyarokat, hogy a románokkal számolniok kell, erős nép. Mikorról való ez a térkép? Ősnyomtatvány… Azért tettem ide, mert Illyés Gyula azt írta egyik szép versében Adyról, hogy halotti ágyán utolsó pillantását Erdélyre vetette.

Michelangelo. Ferenczy Béninek ez a kis rajza: egy Michelangelo-érem gondolata lehetett. (Elkészült-e valaha? Nem láttam.) És itt van egy modern érem is. Együtt ábrázolja Tolnay Károlyt és Michelangelót. Csíkszentmihályi Róbert alkotása. Tolnayt személyesen ismerte is. Én kértem őt, hogy Tolnay halálának első évfordulójára csináljon emlékérmet a Casa Buonarroti számára. Meg is csinálta: ilyen gyönyörű lett. Első példányát átadtam a Casa új igazgatónőjének, egy másik példány az enyém lett. Itt most már örökre együtt van az „isteni” (Vasari bocsánatot kér, hogy már életében így nevezi) Michelangelo és magyar rajongója. Nagyon szép az érem túloldala is, cizellált felületen eredetiben, olaszul Michelangelo vallomása: „Nincs a földön ami úgy emelné a lelkem, mint élve együtt lenni kiválasztott szellemekkel.”

Még egy nagyszerű Michelangelo motívum van itt a túlsó falon: Kéri Imre metszetén. A felénk fenekét fordító Teremtő Úristen, aki röptében igyekszik – talán örökre – itthagyni ezt a megteremtett világot.

Számomra a kiválasztott szellemek legelsője Szophoklész, akivel igyekeztem élve együtt lenni. (Vajon a gimnazista Szabó Lőrinc nem az élő Szophoklésszel találkozott-e reggeli mosakodás közben és a Nyomtató utcán a kollégium felé szaladtában? Olvassuk csak el a Tücsökzene 151. darabját.)

Szophoklész szobra szintén ott áll házioltáromon. A szobor Napóleon császársága idején került ki a párizsi Barbedienne öntödéjéből. (Az empire szalonok pompázatos díszei lettek ezek az aranyozott bronzok, híres antik szobrok kicsinyített másolatai.) Hogyisne éreztem volna én is az élő Szophoklész testmelegét, lánglelke hevét, amikor hosszú évek nekikészülődésével drámát is írtam róla. Micsoda Szophoklész tollára méltó hős a szegény öreg Szophoklész, aki egyszerre kerül szembe a fiával (mintha az élet utánozná most egykori, Ödipusz királyról szóló drámáját) és az Athént megszálló idegen hatalommal, amely aztán a város nyakára ülteti a Harminc Zsarnokot. Ezek be is csukatják a Dionüszosz színházat. És Szophoklész kilencvenévesen, ebben a kétszeresen vagy százszorosan is tragikus szituációban még megírja egész életét betetőző művét (visszatér régi hőséhez), az Odipusz Kolonoszban című búcsúját! Hódolat is volt ez az athéni kultúra csodája előtt, amely szinte pontosan addig tartott, míg Szophoklész élete. Így lett az én darabom címe is Búcsú a csodáktól.

Egy este, talán még a hatvanas években lehetett, Irke azzal érkezett haza, hogy a villamosból – akkor még járt a villamos az Erzsébet-hídon – úgy látta: fényesen ragyogó Szophoklész-szobor van kitéve a Bizományi Áruház kirakatában. Még éjszaka lementünk. Az volt, csakugyan: a lateráni márvány szobornak alig arasznyi, bronzba öntött, aranyozott mása. Háromezer forintra volt árazva. Másnap kora reggel kölcsön kértem egy olyan barátnőtől ezt a pénzt, akiről tudtam, hogy megérti az ügy számomra életbe vágó fontosságát, és nyitáskor már ott voltam a boltnál. Hazahoztam a kis Szophoklészt s föltettem az állóíróasztalom jobb sarkába. Utána kezdődött Firenze, keveset voltam itthon. Az egész házban véget nem érő átalakítási munkák kezdődtek, s egyszer Firenzéből hazatérve nem találtam többé az íróasztalomon a kis szobrot.

Nem is gondoltam, hogy annyira fog fájni a hiánya. Jártam a régiségkereskedéseket, hátha fölbukkan valahol. Olyan űr támadt bennem… Bár lehet, hogy éppen a hiány ösztönzött rá, hogy Szophoklész egy töredékéből (A nyomkeresők; görög címe: ICHNEUTAI) alázattal és azzal az életen át megszerzett drámaírói rutinnal megpróbáljam újból felépíteni az eredeti szophoklészi művet. Szatírjáték ez – a műfaj egyedülálló ritkasága –, s a tragikus szerző benne nevető Szophoklészként jelenik meg. Mondhatnám: musical-író Szophoklészként. A darab csupa zene és tánc. A témája: a zene születése. Talán ezért a rekonstrukciós munkámért, amelyet eddig csak a római Színművészeti Akadémia diákjai mutattak be vizsgadarabként, küldte aztán vissza Szophoklész – jelezve, hogy nem haragszik – a második aranyszobrát. Ez az, ami itt áll.

A nyolcvanas évek legvégén jártunk, hetvenéves lettem, kitelt az esztendőm a firenzei egyetemen. Egy római bankba utalták át a szokásos végkielégítést. Ritkán volt ennyi pénz a zsebemben. A Campo di Fioriról a Via Baularit folytató rövid utcácskán a Farnese tér felé mentem, és a sarki patikán innen egy új régiségkereskedő üzletet látok: kirakatában fő helyen a lateráni arany Szophoklész, de ugyancsak megnőtt azóta, hogy eltűnt az íróasztalomról. Szép félméteres öregúr lett belőle.

Ebben a szobában úgy van együtt Ady, Tolnay, Ferenczy Béni, Noémi, Szophoklész és Michelangelo, akár egy baráti társaság. A túlsó falon egy Michelangelo-faragta oszlopfő rajza – Tolnay Károly kérésére rajzolta le neki Ferenczy Béni.

Ott azon a fekete szekrényen az a merész vonalú bronz szobor 1960-ban készült. Ez az első bénán készített Ferenczy-szobor. Falra felfutó árnyékképét azon frissiben rátétettem Aranykor című kötetem borítójára. Az elborult tudatnak abból a feneketlennek látszó mélységéből, amelyből Béni felnyújtotta nekem az Ady-rajzot, úgy tűnt, soha nem fog ő visszajutni az alkotói szintre. Az orvosok is tehetetlenül álltak az ágya körül. Az a vérrög, amely az agyba került, egy kivételes géniusznál kivételes és nyomozhatatlan tüneteket okoz. Betegségében Béni beszélni nem tudott, de volt amikor folyékony és telibe találó mondatokban megszólalt – németül. Magyar politikusokat minősített… S azt sem felejtem el, amikor saját régi írásaiból olvastam fel előtte: vajon ráismer-e? reagál-e? Amikor ahhoz a részhez értem, hogy temették el édesapját, Ferenczy Károlyt a Szépművészeti Múzeum előcsarnokából, s hogy egy szép szál festőnövendék, Szőnyi István mélyen meghajolt a halott Mester felé, Béni ezt is a szokásos, érzelmeket elárulni nem tudó, megkövült arccal hallgatta, de egyszer csak az arcát elöntötték a könnyek. Az volt az érzésem – az érzésünk –, hogy éppen oly mélyen, ha nem sokkal mélyebben éli meg az életet, a múltat, az archaikumot, a mítoszokat is, mint korábban. Erre vallott, hogy amikor bal kezébe ceruzát vett, őskori sárkányokat kezdett rajzolni, amelyek csillagtávolságban voltak az ő előző, érett klasszicitású világától. Utána bibliai pátriárkákat rajzolt. És mint a világtörténelemben, nála is később jelent meg az Újszövetség, szenvedő Krisztusaival. S mint aki ezeken a stációkon mégis eljut az élet szépségeihez, attól kezdve folyton és folyton virágokat rajzolt és festett. Mindannyian tudtuk, hogy érdemes szép csokrokkal állítani be hozzájuk, mert alighogy Erzsi elrendezte a vázában a virágokat, Béni már nyúlt a vízfestékes doboza után.

Aztán eljött az ideje (Erzsi gondoskodott róla, hogy eljöjjön), amikor hozzányúlt az eléje tett friss agyaghoz is. Váratlan volt az első szobor ideája. Régi klasszikus világába ez bele is illett, és nem is. A gyermeki test szépsége régen is gyakran felmerült művészetében – elbűvölő az a négy zenélő kis angyal! –, és sok érmet, rajzot, szobrot készített Moszkvában is Erzsi kisfiáról, a játszadozó Nikoláról, akivel nagyon szerették egymást. Lehet, hogy ebben a teljesen újszerű kompozícióban a gyermek Nikola emléke támadt föl. Egy kisfiút látunk a fa ágai között. De azzal a mozdulattal, amellyel Szent György öli meg a kígyót.¹A szoborból árad a hit, a bizalom. Hogy a készülő szobor fejlődését nyomon kövessem (mint egykor, boldogabb időkben, az Epres-kerti műteremben a Petőfi-szoborét), hamarosan visszamentem és vittem magammal Vergiliusz Eclogáit, és a csendben dolgozó művésznek felolvastam azt a híres jóslatot az Aranykort hozó fiúról: „Az idő neked érik!”, s azt is: „Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!”

Béni boldogan ismételgette – a két szó közül, amelyet mondani tudott – azt, hogy: Igen, igen!

– Tehát ez a szobor az Aranykor? – kérdeztem.

– Igen, igen! – felelte.

Így lettem ennek a szobornak a keresztapja. Büszke is vagyok a keresztfiamra. És hálás is neki. Bármilyen elviselhetetlen legyen is a történelem, az élet, ezen a fekete szekrényen ő nekem az Aranykort hirdeti.

Civilizáció

Korom fogékonnyá tesz rá, hogy érzékeljem a generációm „kimenetelét”. (Az irodalomból, a közszereplésből, az életből.)

Sajnálom, hogy a háború alatt, amikor Trieszten és Milánón át mentem Svájcba (hat hosszú esztendőre), nem szálltam le a vonatról egy kis vidéki állomáson, s nem bújtam meg a bombaverte Itáliában.

Jó lett volna ott fiatalnak lenni. Bizonyára más ember lett volna belőlem.

A sors kárpótlása, hogy végül itt, Olaszországban tölthettem ezt a kritikus kort, az öregedést, amelyet otthon, Magyarországon megszégyenülések nélkül nehéz megúszni. Itt meg a korral legföljebb a respektus öregbül, és a magas kor ajándéka lehet (ha a szellem eleven maradt): a fiatalok, a legfiatalabbak részéről az érintkezésben az a közvetlenség, amely teljességgel feledtetni tudja az életkorkülönbségeket.

Mondanom se kell, hogy a szellem épp ettől maradhat eleven – ha kedve tartja. Fújhat, ahol és amikor kedve tartja.

Igen. Spiritus flat quando vult.

*

Shakespeare-drámákban nem vágják úgy az oubliette-be (várpincébe torkolló süllyesztő) azt, akin túllépnek, mint ahogy a kelet-európai országokban ezt csinálni szokás. „Szép Ernő voltam” – ezt a bemutatkozási formulát magyar költők eleve gyakorolhatják.

Olaszországban csillog a szeme annak, aki kezet szoríthat a neorealizmus valamelyik hadastyánjával, és az avantgárd tolong, hogy hódolhasson az öreg De Filippo népszínműírói géniusza előtt. Hogy egy világ – és két emberöltő – választja el tőle, ez nem lehet ok rá, hogy fitymálja, vagy elnézzen a feje fölött.

S közimádatnak örvend az agg Pertini itt, a világnak egyik legdinamikusabb országában.

Emlék egy elveszett Paradicsomból

Mi maradt meg a Naphegy utcai házból? Az Éden ígéretéből?

Egy pad, amely még idejében elvándorolt onnét. A Kerepesi temetőbe került, Sarkadi sírja mellé.

Csontos Sanyika azt mondja: – Ez a pad az egyedüli maradandó Miklós bácsi az élet(műv)éből.

„Ha a Bíró el fog jönni…”

Cs. S. egyszer ilyesmit mondott:

– Azt a padot számon fogja tartani az irodalomtörténet…

S. Gy. meg egyszer azt mondta:

– A legmaradandóbb talán mégis az lesz nálad, hogy amikor a világirodalmat emlegették, te mindig belevetted abba a magyart is.

Heltai egyszer szép drámai példázatot írt arról, hogy egy fillér elegendő lehet az üdvösséghez.